Angyal a pokolból

29. fejezet

Elijah szemszög:

-Feküdj le az ágyra! Hallod, amit mondok? Most!

A vörös ágy és a sötét falak képei úgy szúrtak belém, mint egy tőr, ami lassan kivérezteti az áldozatát; egy férfi sziluettje rajzolódott ki előttem, aki épp egy pálcát emelt ki egy üveges szekrény mélyéről. Észrevettem, mennyire lassan megy a mozgás, ráadásul amikor megpróbáltam elmenekülni, éles fájdalom hasított a bokáimba; egy néma kiáltás után sikerült hasra esnem, le az ágyra. A férfi erre felnézett, s immáron a pálcával a kezében felém magasodott. Nem láttam őt, de éreztem a közelségét, amely hatására fojtogatni kezdett a sírás.

-Hány éves vagy? Tizennégy? – kérdezte, s a pálca végét a gerincemhez nyomta. A hideg anyag kíméletlenül terhelte a csigolyámat, az érintésére kirázott a hideg. – Az a legrosszabb korszak... Ilyenkor a legneveletlenebb a gyermek, nem igaz? Te is rossz gyerek vagy?

Felém hajolt, s a keze a számra tapadt; a kemény tárgy nekicsapódott a hátamnak. A csípő fájdalom mindenütt szétterjedt, kiáltani szerettem volna, de a tenyere elállta a hangom útját, így csak egy elfojtott nyöszörgésre futotta.

-Nem szabad kiabálni, adásban vagy. Légy jó gyerek és maradj csöndben, vagy még rosszabb lesz. – mondta, s megrántotta a fejem, hogy ránézhessek. Az arca egy része maszkkal volt elfedve, de így is láthattam a gonosz szemeit és az ördögi mosolyát. – Megértetted?

-Ez csak egy álom... Ez nem történik meg... - gondoltam. Kétségbeesetten próbáltam meggyőzni magam, egészen addig ismételgettem a fejemben, amíg véletlenül kicsúszott a számon: erre a férfi elnevette magát, s rideg hangja belenyilallt a szívembe.

-Ennyire meghibbantál? Drogok nélkül nem működik rendesen az agyad? – kérdezte, még egyet csapva a hátamra. A fájdalomtól összerándult a testem. – Válaszolj a kérdésemre! Megértetted?

-Igen... - a hangom színe megijesztett. Semmilyen volt, gyenge, mintha nem is az enyém lenne, legalábbis nem a mostani. A régi volt talán, ami akarva-akaratlanul, hamar elhalványult az emlékezetemben.

-Jól van, ügyes. Na mármost, lássuk, mit szeretnének a látogatók! – mondta, majd ismét a hátam mögé került. Biztos babrált a kamerával, miközben motyogott valakiknek.

-Na, azért nem lehet rögtön belevágni... Tudják, hogy ez egy minőségi darab... Nem tehetjük azonnal tönkre...

Egyetlen izmom sem reagált az agyam üzeneteire, ami egyre csak szabadulásra próbálta késztetni a végtagjaimat: enyhe remegésre voltak képesek, semmi másra. Ez csak egy emlék volt, semmi több... Szerettem volna ezt gondolni, de a fájdalom túl erős volt, megtöltötte az elmém.

A kéz ismét a hajamba markolt, most még magasabbra húzott.

-Fordulj meg!

Megtettem, amit tudtam, de csak nagy nehezen sikerült; elém tárultak az eszközök, amik az ágy mellé voltak dobálva, a kamera és a férfi ijesztő arca. A kezében egy injekció volt, ami az alkaromhoz közelített. A könnyek égették a szemem, de a legtöbb nem jött elő; úgy éreztem, meg fogok bennük fulladni. Amint sikerült a teljes fordulás, a férfi teljes testével rám nehezedett. A mutatóujja durván lesöpörte a cseppeket az arcomról, amiket nem sikerült visszatartanom.

-Jól van, nem kell sírni. Enyhítsünk egy kicsit a dolgokon, rendben? – kérdezte gúnyosan mosolyogva. – Egy kis jutalom, mert jó gyerek voltál.

A tűt beledöfte a vénámba, s a tartalmát belém nyomta. Lassan émelyegni kezdtem, a fejem a párnára huppant; nem tudtam mozogni, a végtagjaim elernyedtek és furcsa tompaság kerített hatalmába. Ez csak egy álom volt, semmi több...