Levél anyámhoz

46 2 2
                                    

Egy ideje megint előjöttél az álmaimban; azt hittem, nemsokára vége lesz, de te időről időre betörsz az éjszakai világomba. Tudom, hogy az egész az én fejemben játszódik, s te csak álomkép vagy, nem egy igazi ember, de mivel csak ott vagy jelen, mint személy és anya, nem tudlak nem hibáztatni. Ne haragudj.

Mostanában egyre jobban viselem a kísértésed, de még mindig vannak gondjaim, amikor megjelensz. Mintha minduntalan be akarnál törni, hogy lásd, merre vagyok, mit csinálok, akaratom ellenére próbálsz elérni. Nem akarok tovább harcolni veled. Még leírni is nehéz, de muszáj, mert valószínűleg sosem fogom tudni elmondani neked: neheztelek, mert cserben hagytál. Hazudtál nekem és otthagytál, pedig az mondtad, szeretsz. Meg tudom érteni, miért tetted, de nem tudok megbocsátani.

Tudom, hogy soha nem fogod elolvasni, ezt most inkább magam és a jelenem miatt írom. Itt az ideje, hogy elkezdjem magam mögött hagyni a fájdalmas dolgokat, s ezért tőled is meg kell válnom. Ezt meg kell értened, igazán.

Jelenleg nem akarok hallani felőled, mert ahogy meglátom az arcod, eszembe jut a házunk, a régi életünk és apa. Nem akarok emlékezni, s őt talán már sikerült is volna elfelejtenem, hisz egyáltalán nincs kötődés köztünk, biztosan ő sem érdeklődne irántam, ha még egyáltalán él (ne haragudj, de remélem, hogy megölte az, ami miatt így megkeserítette az életünket), de mivel te még itt vagy, nem vagyok rá képes. Akkor még volt egy apró szikra kettőnk között, ami elhitette velem, hogy meg fogsz szabadítani a fájdalmaktól, amibe belesodortatok, de az, azt hiszem, elég hamar kihunyt. Nem tudom, mikor felejtettelek el titeket és az ígéreteidet, de nem mostanában, az biztos. Bár mindegy is volt, hisz soha nem nyitották ki kezeid a hatalmas, vaskos ajtót. Én pedig lent maradtam a sötétben. Ennek ellenére a feltörő emlékek hozzád láncolnak; azért írom ezeket a sorokat, hogy végre elszakíthassam őket.

Persze mindig is tudtam, hogy amit odabent tettek, az rossz, efelől kétségem sohasem volt. Azonban most, hogy már nem vagyok ott, egyre nagyobbnak és nagyobbnak érzem a súlyát; a szabadság folyamatosan beszivárog minden porcikámba, s itt kering bennem, amióta elhozott minket a fekete autó, ezért ha éjszakánként visszatér egy emlékem, erősen, tőrként szúr belém a fogság emléke. Nem tudom megállítani a dühöt, ami ekkor szétárad a testemben, hisz amit velem és a mellettem szenvedő társaimmal tettek, az megbocsáthatatlan. Amit te és talán még sokan mások tettek, az megbocsáthatatlan. Nem fogsz tudni kibújni ezen csapás alól, te, aki a képzeletemben élősködsz és azt várod, hogy ennyi idő után a karjaidba boruljak; egyre kevésbé érdekel a rimánkodásod, felőled most már csak egy idegtépő hang jut el hozzám, nincs igazán mondanivalója. Talán sosem volt – talán nem is gondolsz rám, egy pillanatra sem, talán meghaltál és elnyelt a végtelen sötétség, nem tudhatom. Azt se tudom, hogy nézel ki, hisz tizenkét éve egyikőtöket sem láttam. Az életemben a hiány képvisel titeket, de lassan az is megszűnik létezni, én pedig türelmesen fogok várni erre a pillanatra; egyszer már sikerült elfelejtenem titeket, másodszorra is menni fog, ebben biztos vagyok. Ezúttal azonban boldogan fogok elbúcsúzni tőled, mert már nem vagy kapaszkodó az életemben, inkább egy hatalmas szikla, ami próbál lehúzni, vissza az emlékek szakadékába; boldog leszek, amikor eltűnsz a feledés homályában, az összes fájdalommal együtt. Megvárom, mert Theodore azt mondta, ha adok időt magamnak, sikerülni fog.

Még nem is meséltem róla; ő az, aki elvégezte azt, amit te akkor, régen megígértél. Még soha életemben nem találkoztam olyan emberrel, mint ő; gondolhatod, milyen meglepetésekkel ért már a személye is. Máshogy szólít meg, másként viselkedik velem, másként néz rám... én pedig mást érzek iránta, mint azon férfiak iránt, akiket pénzért rám szabadítottak. Ő egy egészen más világba hozott, más emberek közé, akik nem is ördögtől valók, akár a füzet végéig sorolhatnám, mi mindent ismertem meg, amióta itt vagyok vele.

Ezek a változások hirtelen jöttek, de sohasem válnék meg tőlük, mert az elején értelmetlennek tűnő életem végre elkezdett kivirágozni. Sokáig akarok még élni, hogy minél több ilyen dolgot ismerhessek meg, mert élvezem: élvezek könyvet olvasni és a kertben lődörögni, élvezem a csendes sétákat – amit pont most tervezünk, ha Theodore hazaér –, élvezek együtt lenni a barátainkkal és úgy élni, mint egy normális ember.

Bár cserben hagytál, az anyám vagy; el akarlak és el is foglak felejteni, de nem kívánom, hogy úgy szenvedj, mint régen. Remélem, sikerült valahogy lerázni apát, s most te is úgy élsz, mint egy normális ember, találtál barátokat, és van legalább egy dolog, amit élvezel az életben. Azt szeretném, hogy maradj távol, de azért remélem, nem haltál meg. Gyűlölni nem tervezlek; egy nap majd talán egymás szemébe nézhetünk, az életben vagy azután, ki tudja. Újra eszembe fogsz jutni, és akkor esetleg válthatunk néhány szót arról, mi történt velünk.

Ez viszont csak abban az esetben történhet meg, ha most elfelejtelek. Ki kell töltenem az agyam jó emlékekkel, amik elhalványítják a rosszakat, vele együtt pedig az okot, ami miatt most nem lennék képes eléd állni és azt mondani, megbocsátok. Ez jó sokáig fog tartani, de legbelül talán én is bízok benne, hogy végül sikerül; egy szép napon, amikor mindketten egy új és kiteljesedett élettel, boldogan állhatunk egymás mellett. Addig is, éld az életed és vigyázz magadra, hogy legyen mit mesélnünk egymásnak.

Angyal a pokolbólOnde histórias criam vida. Descubra agora