Angyal a pokolból

24. fejezet

Theodore szemszög:

Reggel álmomból egy erős, furcsa szag keltett fel. Mellettem senki nem feküdt, így hát félkómásan Elijah keresésére indultam. A nappali felé tartva a füstszag egyre erősödött, de a konyha takarásban maradt. Csörrenések és halk szitokszavak szűrődtek át a szárnyasajtókon keresztül, aztán egy tompa puffanás egy műanyag zacskóba.

Közben az ablakokon éjjel jégvirágok bontogatták szirmaikat: létrejöttek és csinálták a dolgukat, ami egyenlő volt a létezéssel, pedig nemsokára ők is eggyé válnak majd a semmivel; elértünk a tavasz közeledtéhez, elkezdődött az idő enyhülése. Mintha egyáltalán nem érdekelte volna őket a 'halál' rohamos közeledése, és nem állítaná meg őket abban, hogy létezzenek, ahogy csak vannak. Egyszer talán az emberek is eljutnak egy olyan szintre, mint ők.

A szag időközben az agyam legkisebb zugaiba is beférkőzött, már nem is éreztem mást, csak az égett étel átható bűzét. Ki kellett nyitnom az ablakokat, hogy beáramolhasson a hideg, de legalább friss levegő. A kinti zaj hirtelen felerősödött, a pörgés és hangzavar betört és felszakította a benti csend lágy fátylát. Néhány pillanattal később a kinti csörgés abbamaradt, s az ajtók kitárultak. A küszöbön Elijah tűnt fel pizsamában és egy fakanállal a kezében, Csillaggal az oldalán. A vöröses hajának egy része – erre csak most szokott rá – apró lófarokba volt hátul összekötve. Hat nap telt el a szülinapja óta, ezalatt nem nőtt sokat a haja, mégis csak nemrég vettem észre, milyen hosszú (pedig rengetegszer tapiztam).

Kissé meglepetten nézett rám, aztán a tekintete az ablakra vándorolt és megborzongott. Kezdtem én is fázni, inkább becsuktam.

-Jó reggelt. – mosolygott, miután visszaállt a kellő meleg a szobában. Csillag a lábaihoz dörgölőzött, miközben egyre közelebb ért hozzám. Az eperillatú pizsamája lágyan nekem simult, ahogy a mellkasomnak dőlt.

-Jó reggelt. Bocsánat, csak a szag...

Elpirulva bólintott, s a fakanalat maga mögé rejtette.

-Igen, az. Próbáltam csinálgatni dolgokat, de az elején nem igazán sikerült. – mondta kínosan kuncogva, aztán intett, hogy jöjjek vele a konyhába.

A pulton teljes káosz uralkodott. Saláta- és paradicsomcafatok hevertek az egyik vágódeszkán, tojáshéjak a főzőlap mellett. Meglett a szag forrása is: a kukában egy összeégett rántottamaradvány feküdt szomorúan, egy-két elrontott pirítós mellett. Elijah gyorsan behúzta a héjakat a szemeteszsákba, s a fakanalat a serpenyőbe fektette. Ott még egy normális színű rántotta mosolygott ránk, mint egy apokalipszis közepén nyugvó apró oázis.

-Egyedül már nem volt olyan könnyű... - mondta az angyalom, miközben tányérokba helyezte az adagokat. – Azt hittem, elsőre is meglesz, de aztán néhányszor eléggé megégett.

Szülinapja után megmutattam neki, hogy kell használni a konyhát; kiderült, hogy a vágáson kívül sok minden mást is meg tud csinálni. Együtt egész jól elvoltunk, hisz amit ő nem tudott megtenni, megtettem én. Most viszont nála is megmutatkoztak a kezdők hibái; persze mindenki így kezdte. Nem is nézett ki olyan rosszul az a rántotta, sőt az asztalon egy aranyos kis saláta is díszelgett egy üvegtálban.

-Nem szép, de remélem nem lett olyan rossz... - motyogta pironkodva. Letette a tányérokat a helyükre és leült velem szemben. – Jó étvágyat.

A villával óvatosan egy falatot emeltem a számba; a rántotta kicsit sótlan volt, s valamilyen furcsa utóízt hagyott maga után. Kicsit nehéz volt lenyelni, de végül valahogy sikerült.

-Nagyon finom, ügyes vagy. – mondtam mosolyogva. Próbáltam nem úgy beszélni, hogy lássa, nem teljesen igaz, amit mondok, nem akartam megbántani.