Angyal a pokolból

13. fejezet

Theodore szemszög:

-Szóval, kezdem az elején... Miután 18 lettem, itt hagytak egy levelet azzal a kártyával. – böktem a vörös műanyaglapra. – Nem értettem, miről van szó, de ismersz... Kíváncsi vagyok, így hát elmentem.

Tom bácsi bólintott, de nem mondott semmit.

-Egészen addig semmiről nem tudtam, amíg már túl késő volt. És amikor megláttam, teljesen kikeltem magamból. Láttad a szemeit, igaz?

Még egy bólintás.

-Könnyezett. Tom, én nem bírtam, muszáj volt! Ki kellett hoznom onnan és így sikerült belekeverednem! De nem csináltam ott semmi rosszat!

-Mennyit adtál ki nekik? – kérdezte komoly hangon.

-2 millió dollárt.

Tágra nyílt szemekkel bámult rám.

-Mennyit?! Theo... ezzel csak támogattad őket! Inkább hívnod kellett volna a rendőrséget.

Átható tekintetével szinte megijesztett. Már rég eltűnt a poénos hangneme, nem maradt semmi, s most igazán megmutatkozott rajta, milyen éretten tud beszélni. Bár hivatalosan felnőttnek számítottam, ismét kisgyereknek éreztem magam, aki az apja előtt ül és próbálja kimagyarázni magát egy ablaktörés esetéből.

-A rendőrséget? De hisz akkor már rég megtették volna vele! Lehet, hogy mire odaértek volna, már rég... Annyira szerettem volna segíteni, nem tudtam rendesen gondolkodni!

-Én értem. De szerinted még mennyien lehetnek ott? Nekik ki fog segíteni?

Elgondolkodtam: igaza volt. De mégis... még akkor sem éreztem rossznak, amit tettem.

-És ha a rendőrség jön... ki tudja, hogy egyáltalán bárki megmenekül?... Annyi dúsgazdag ember volt ott... Egy kis pénzzel bárkit el lehet hallgattatni...

-De nem azokat, akik komolyan dolgoznak. Már pedig több ilyen ember van, mint hinnéd. – mondta, még mindig teljes komolysággal.

-Ők most is bemehetnének, ha szólnánk nekik!

-Talán, de most, hogy már te is benne vagy, mint vevő, máshogy kell kezelnünk az ügyet. Ha akkor hívtad volna a rendőrséget, most mindenki biztonságban lenne.

Elvesztettem a kontrollt; elborult az agyam, még ha csak egy pillanatra is. Erősen rácsaptam az asztalra, a tányérok majdnem leestek a földre.

-Tudom, hogy meggondolatlan voltam! Tisztában vagyok vele, de te nem voltál ott! Te nem láttad, milyen volt! – kiabáltam dühösen. Tom meglepetten nézett rám, mire visszaültem a székemre.

-Tom... bármi is van hivatalosan... bármilyen „felnőtt" eseményre hívnak meg... Nem vagyok olyan érett és nem ismerem a teljes felnőtt világot. Akkor és ott úgy éreztem, hogy ez a legtöbb, amit tehetek... legalább érte... - suttogtam. Nem akartam sírni, de a szemem elvizesedett. Képek törtek a fejembe olyanokról, akik még mindig ott lehettek. Vékonyan és tele sebekkel, mint Elijah, amikor elhoztam. Ismét Tomra meredtem, aki aggódva nézett vissza rám.

-Hogy kéne... őket is kihozni onnan?

Sóhajtott, miközben a fejét rázta.

-Kéne egy olyan ember, aki tanúvallomást tesz. Valaki, aki nem... Elijah. Ő valószínűleg a személyazonosító rendszerben sincs benne, vagyis hivatalosan még csak nem is létezik. Te meg... mint mondtam, máshogy kell kezelni az ügyet, vagy téged is belekeverhetnek.

-Akkor kit kéne szerezni?

-Van bárki, akit ismersz onnan?

-Igen, de ő nem tesz vallomást. – mondtam, miközben a gondolataim Judy körül jártak. – Ha nincs valami vádalku és csak egy csekély esélye is van, hogy börtönbe mehet, nem fog vallani...