Angyal a pokolból

17. fejezet

Theodore szemszög:

Két napig semmi. Amióta beszéltünk, Elijah egy kicsit könnyedebben járkált a házban, de még mindig levertnek tűnt. A kezdeti pánik és félelem lassan tömény levertséggé alakult; mintha egy hervadó virágot láttam volna magam előtt, ami már a vizet sem engedi magához.

Éppen a kanapén ültem, az angyalom pedig valahol a szobájában lehetett, amikor meghallottam a csengő - egyre idegesítőbbé váló - hangját. Lassan elvánszorogtam az előszobáig, – egyáltalán nem volt kedvem senkit se fogadni – de mielőtt kinyitottam volna az ajtót, hezitáltam kicsit. Végül is nemrég beszéltem valakivel egy ismeretlen emberről telefonon, akinek akár lehetősége is lenne kinyomozni a hollétem, sőt talán ismer is engem. Belenéztem az ajtókémlelőbe és kettő, furcsa kinézetű embert vettem észre az ajtóm előtt. Öltönyben feszítettek, az I love Earden sapka, amit a szemükbe húztak, mégis sokat rontott az imázsukon, mintha elcseszett turisták lennének, akik játsszák az üzletembert; az egyik nevetgélve beszélgetett a másikkal, akin látszott, hogy mindjárt lecsapja a társát. Lassan lenyomtam a kilincset és szembe kerültem a két férfival. Megpróbáltam minél kisebb rést hagyni az ajtó és a kerete között, ha bármi rosszra fordulna.

-Jó napot. Ismerem magukat? – kérdeztem. Miközben vártam a választ, a takarásban lévő kezemmel valamilyen éles tárgy után kutattam.

-Jó napot, Theodore Clarkhoz van szerencsénk, nem igaz? – kérdezte a magasabb, kissé őszülő fickó mély, határozott hangon.

-Ahogy a névtáblán is olvashatják, igen.

A férfi hangja még komolyabbá vált, s előhúzott egy ID kártyát a zsebéből.

-Andrew Tarson, ISOCG. Beengedne, kérem?

Elakadt a szavam; nagyobbra nyitottam az ajtót (és elengedtem az egyik kulcscsomóhoz tartozó, hegyes fémdarabot, amit közben megtaláltam a kezemmel), hogy bejöhessenek. Mindketten levették a baseball-sapkájukat és megvárták, amíg becsukom az ajtót.

-Na végre, levehetjük ezeket a sapkákat! Tarson, legközelebb kicsit vedd lazábbra! – mosolygott a kisebb fickó. A zöld szeme játékosan csillogott.

Megpaskolta a vállam én meg észrevettem, hogy nálam is alacsonyabb; ettől valahogy humorosabbá vált az egész, pedig az ISOCG minden, csak nem humoros.

-Ahogy a társam mondta, az ISOCG-től jöttünk. Én Daniel Mouge vagyok és Thomas Simmons küldött, hogy vigyük el önt és Elijah Bailey-t az irodába. – hadarta, miközben szétnézett az előtérből. – Wow, jó ház!

Lassan kezdtem felfogni, mi történik: az a „majd küldök egy kocsit" mára volt értve.

-Most akarnak elvinni? – kérdeztem halkan.

-Simmons szerint ez sürgős, szóval igen. – mondta Mouge, amíg Tarson csendesen körülnézett a konyhában. – Kérhetnék egy pohár vizet? Tarson viselkedése még az én torkomat is kiszárította.

Viccesen gesztikulált, mint egy bohóc, de aztán kiderült, hogy tényleg kér vizet, ezért csináltam egy kicsit a szódagéppel. Az vidáman lehúzta az egészet, majd jóízűen sóhajtott.

-Ez de jól esett! A városi por és kosz után mindig jót tesz egy pohár víz. – mondta, s ő is körbenézett egy kicsit a konyhában.

-Merre van Elijah Bailey? – kérdezte Tarson, látszólag teljesen figyelmen kívül hagyva a társát.

-Ha nincs a házban, útközben is felvehetjük a kocsival. – egészítette ki a mondandóját Mouge.

-Öhm... Nem tudom, valószínűleg a szobájában van. De nem ment ki a házból, az biztos.