Angyal a pokolból

28. fejezet

Elijah szemszög:

Hirtelen nyílt a szekrényajtó, s a fény betört a búvóhelyemre. A karjaim meglendültek, megpróbáltam eltakarni az arcom, hátha megúszom a biztos halált vagy ha nem is, nem látom, hogyan végeznek velem. Ismeretlen kezek nyúltak felém, de ahelyett, hogy erősen megrántottak volna, a füldugók felé igyekeztek. A hangok visszakúsztak a fülembe, meghallottam a kinti szirénát és a remegő hangot, ami hatalmas megnyugvással töltötte el a lelkem.

-Eli... Jézusom, de örülök, hogy jól vagy...

Nem az volt, akire számítottam. A tulajdonosa gyengéden lejjebb húzta a karjaim, így végre – még ha csak homályosan is – megpillanthattam arcát. A barna tincsek vizesen borultak a szemeire, az arcán egy nagy, vörös folt virított, a kék zakója pedig teljesen elázott.

Nem érdekelt, hogy a térdeimen lévő horzsolások ismét vérezni kezdtek, nem érdekelt a fájdalom, ami minden másodperccel erősebben nyillalt a hátamba: amilyen gyorsan csak tudtam, belecsimpaszkodtam és kihúztam magam az apró lukból. A karjai körém fonódtak, ahogy mindig, amikor hazaért; ennél nagyobb megkönnyebbülést nem is hozhatott volna magával.

Theodore szemszög:

Azonnal a nyakamba ugrott, mint egy kismajom; reszketve feküdt az ölelésemben. Tom aggódva pillantott felénk, aztán elvonult a fürdőbe, hogy elintézzen néhány hívást; nem sokkal később feljött néhány öltönyös férfi, az egyik egy elsősegélydobozt tartott magánál. Elijah hirtelen összerándult a karjaimban, mire elővettek egy szemeteszsákot; a vacsora tartalma a fekete, vastag anyagban landolt; óvatosan fogtam a haját, miközben ő görcsölve, remegve hányta ki a stresszt, ami szorongatta. Utána készségesen elvették és becsomózták a csomagot, majd kidobták a szemetesbe, hogy ne facsarja az orrunkat a bűz.

-Jól vagy? Minden rendben? – kérdeztem halkan, sok-sok csendes perc után. A konyhából átköltöztünk a nappaliba, éppen a kanapén ültünk, az egyetlen dolgon, ami nem lett teljesen szétszedve a szobában: hatalmas felfordulás uralkodott körülöttünk, a párnák össze-vissza voltak dobálva mindenütt, a polcok feltúrva, a tv képernyőjén pedig egy hatalmas repedés futott végig, valószínűleg a mellette lévő, törött vázának köszönhetően.

Nem kaptam választ. Az angyalom lassan vette a levegőt, még mindig próbált lenyugodni a sokk után. Lehunyt szemmel pihent az ölemben, míg én a haját simogattam. Azóta lekezeltük a sebeit, a térdén lévő, vörös horzsolásokat nagy tapaszok fedték, míg a foltokat, amik a hátán keletkeztek, regeneráló krémmel kentük le (szerencsére volt egy kis jégzseléjük is, amivel az enyéimet is le tudtuk hűteni). Anélkül, hogy kinyitotta volna a szemeit, a kezei az arcomra simultak, elérve a fájó pontokat. Akaratlanul is megremegtem, mire a zafírok rejtekhelyükről előbújva, gondterhelten fordultak felém.

-Mi történt az arcoddal?... – kérdezte gyengén, aggódva. – Verekedtél?

-Jól helybenhagytak, de ne aggódj. Majd meggyógyul.

Bólintott, s a feje elhajlott a tv irányába. A szemei megakadtak a hatalmas repedésen és az üvegvázán, ami darabjaiban hevert a padlón. A tekintete szomorúvá vált, elhomályosodott, végül megint eltört a mécses. Eltakarta a könnyes arcát, a teste reszketett a sírástól.

-Nincs semmi baj... - suttogtam magamhoz szorítva. – Megoldjuk valahogy, rendben?

Bólogatott, de közben egyre csak keservesebben pityergett. A körmei a vizes zakómba kaptak, belém kapaszkodtak, közben kint, mintha mi sem történt volna, az esőcseppek nyugodtan kopogtak az ablakon.

-Bejöhetek? – kérdezte hirtelen egy tompa hang hátulról. Az ajtók másik oldalán, mint kiderült, Tom állt: gondterhelt arccal nézett körbe-körbe, mielőtt leült volna a szétszabdalt fotelbe.