Angyal a pokolból

37. fejezet

Theodore szemszög:

Elértünk egy kisebb utcába, ahol aranyos, kis kertesházak sorakoztak egymás mellett. Az utca végén már látszódott a költöztetőautó nagy, tégla alakú sziluettje és az emberek, akik éppen akkor nyitották ki a hátulját. Nemsokára felsejlett a ház kék-fehér alakja, aranyos házteteje és sötét kerítése az utcára néző, szépen megnyesett örökzöld bokrok mögött. Elijah feltápászkodott a mellkasomról, kíváncsian meresztette a szemeit a ház felé.

-Az ott az? Ahol van az a nagy autó? – kérdezte, a házra mutatva.

-Igen, úgy tűnik.

Megállt az autónk a költöztető mellett, s így teljesen elénk tárult a gyönyörű hely látványa: a kis ház nagy kertjét fák borították, amik nemsokára virágba borulnak. A kerítéstől egy kőlap-ösvény vezetett a bejárathoz, ami hófehéren mosolygott a külvilág felé, körülötte pedig aranyos kis kövirózsák sorakoztak cserepekben.

Kiszálltunk a kocsiból, s Elijah rögtön a kapuhoz rohant, hogy kinyissa az ajtót. A kulcscsomót szorongatva próbálgatta a kulcsokat, egészen, amíg az egyik bele nem illett. Kattant a zár és kinyílt a sötét kerítés, ami elválasztott minket az új otthonunktól.

-Jó napot, Theodore Clark? – kérdezte az egyik költöztető, aki közben felém fordult.

-Oh, igen. Jó napot.

-Hova vihetjük a csomagokat?

A bejárati ajtó felé pillantottam, ahol az angyalom álldogált izgatottan, a kulcsot tartva a kezében. Bólintottam, mire vigyorogva megnyitotta az otthonunkat.

-Ha leteszik a házban, az tökéletes. Nyugodtan mehetnek bárhova, ahol van hely.

A férfi bólintott, majd intett a munkatársainak, akik elkezdték behordani a dobozokat. Elijah akkor már rég bent volt a házban, gondolom, éppen körbejárja a helyet. Én is elkezdtem bevinni a nehéz kartonokat, amikben ki tudja, mik voltak: dolgok, amik otthonná tették a lakásunkat és otthonná fogják tenni ezt a házat is.

Ahogy beléptem az előtérbe, még szebb környezet tárult elém, mint kint: a Nap mindenhonnan besütött, világos volt, és a bútorokat, amiket a lakásban kellett hagynunk, tökéletesen helyettesítették az ittlévők. Minden szép volt és rendezett, egy kis szellőztetés és takarítás után pedig otthonossá is tudnánk varázsolni, miután kipakolunk.

Az utam ezután felfelé vezetett, az emeletre: a közepe egybe volt nyitva a földszinttel, három oldalon pedig ajtók nyíltak különböző szobákhoz. A falak világoskékek voltak, mintha az égen sétáltam volna, miközben kerestem az angyalom. A fehér ajtók mögött volt egy háló-, egy vendég- és egy dolgozószoba, de egyikben sem találtam meg. Végül, miután mindenhol kerestem már, a lépcsővel szemben megláttam a kabátjának fellibbenő alját: a lépcsővel szembeni, átlátszó ajtó mögött állt, ami egy félig fedett erkélyre nyílt. 

Ahogy kinyílt az üveglap, a hűvös szél bekúszott a ház légkörébe, felborzolva a vékony porréteget a padlón. Kiléptem a balkonra, ekkor már láttam teljes egészében: testét a korláthoz nyomva bámulta az alattunk elterülő kertet. A hátára simítottam a kezem, mire felemelte a fejét, de pont csak annyira, hogy ne kelljen levennie a szemét a látványról.

-Gyönyörű... - suttogta az örökzöld tujákra nézve, amik visszamosolyogtak rá. A boldogságtól sugárzó arca elfeledtetett velem mindent, ami ma történt; a hirtelen változásoktól kezdve apámig, minden messzire szállt, ahogy a szél folyamatosan játszott a kopasz, már rügyező ágakkal.

-Annyira azért nem rossz. Talán jó is lesz itt. – mondtam, mire kuncogni kezdett, s a karjait a nyakam köré fonta. Az íriszei vidáman csillogtak, egy kicsit be is könnyeztek, talán a szél miatt.