Angyal a pokolból

34/2. fejezet

Tom szemszög:

Néma csendben hallgattuk végig a bevetés minden pillanatát a rádión történő helyzetjelentésen keresztül. Gyorsan megérkeztünk az utca végébe, azonban ott megállítottak minket: nem ment olyan gyorsan a művelet, ahogy azt vártuk.

-Mentőcsapat, két perc és mehetnek. Eddig három áldozatot találtunk a színpad mögött, a rajtuk lévő számok: 012, 021, 024. – hallatszott. Mindenki feszülten ült, hátra vetett hátizsákkal készült a pillanatra, amikor megindulhatunk. A távoli fények megvilágították a csapat többi tagját, így – bár homályosan – végignézhettük, ahogy bilincsbe kötött kezekkel kivezetik a felső tízezer néhány tagját a latyakos utcára, ahonnan a rabszállító furgonba gyömöszölik őket.

-Rendben, veszélyes tagok kiiktatva. A mentőcsapat bevonulhat, a szállítóautók is jöhetnek.

Megindult a kocsink, s szinte azonnal ott termettünk a nyitott, de még így is rejtett vasajtónál. Belülről halovány, vörös fény szűrődött ki, mintha tényleg egy pokolba vezető portál magasodott volna előttünk. Ahogy kiszálltunk, felerősödtek a hangok, amiket társaink adtak ki bentről. Hirtelen kijött néhány katonaruhába öltözött férfi, három hatalmas kulcscsomóval a kezükben.

-Ezek a gyerekekhez tartoznak. – mondták. – Az alakulat lent várja önöket, még nem nyitották ki az ajtókat.

-Hallottak zajokat bentről? – kérdezte Sienna, miközben leszedett három kulcsot. Azok válaszként megrázták a fejüket.

-Lehet, hogy alszanak, nagyon vastag az ajtó.

A csapat vezetője bólintott, s miután a férfiak elmentek, felénk fordult.

-Három csapatra oszlunk: Karin és David, Flora és Thomas, Aubrey és Diana, valamint én. A kevert csapatok a fiúk termébe, Aubrey és Diana a lányokéba menjenek, én addig a színpad mögött talált áldozatoknak fogok segíteni. Aztán jönnek a kicsik, ők valószínűleg nincsenek olyan rossz állapotban. Folyamatosan jelentsetek, hogy ha valami baj van, azonnal tudjunk reagálni. – mondta komolyan. Bólogatással egyeztünk bele a tervébe, s szinte rögtön megiramodtunk; én és Flora voltunk az utolsók, akik behatoltak az épületbe.

Odabent kezdtek lenyugodni a kedélyek, a tettesek eltávolításával minden egy fokkal barátságosabbnak bizonyult; sajnos azonban ez sem javított a folyosók gyomorforgató látványán, amik piros fényt borítottak ránk, mintha minket is meg akarnának fertőzni a lebuj szagtalan bűzével.

-Én itt lekanyarodok. – mondta Sienna egy kis terem felé mutatva. – Tartsátok magatokat a tervhez!

A labirintus végén egy csapat fegyveres állt, sötét ruhákban feszítve várakoztak. A zárak már fel voltak törve, de még egy ajtót se nyitottak ki. Amint észrevettek minket, egy bólintás után szétoszlottak három csapatra, várva a jelt.

-Menjünk be. – mondta Karin, aki Sienna távozása után felvette a vezető szerepét.

Florán látszódott, hogy kissé megterheli a tudat, miszerint a sebtében összerakott terv ilyen gyorsan követeli a cselekvésünket. Remegett a keze, amiben az elektromos hőmérőt tartotta, s még mindig nem szabadult meg az újraélesztés fontos pontjaitól. A vállára tettem a kezem, mire felnézett szürkéskék szemeivel.

-Megcsináljuk.

Mély levegőt vett, s egy nagyot sóhajtott, mielőtt bólintott volna. Mindenki hasonlóképpen tett, felvettük a nyugodtság maszkját, hátha a gyerekeknek is át tudunk adni belőle valamit. A kezünkbe vettük a saját termünkhöz tartozó kulcscsomót és feszülten vártuk, hogy a fegyveresek kinyissák a nehéz ajtókat.