Angyal a pokolból

3. fejezet

Theo szemszög:

Ahogy megláttam, a szám elé kaptam a kezem: alig tudott járni, a bokabilincsek a bőrébe martak. S.W.-nek igaza volt, tényleg 15-nek látszott, el se hittem, hogy csak egy évvel fiatalabb nálam; vékony volt, és a zsákszerű ruhája alatt kilátszódtak a mély sebei. Lehajtott fejjel állt és addig nem csinált semmit, amíg azt nem mondták neki. Fájdalmas volt nézni, nem is értettem, hogyan élvezhetik ezt a körülöttem lévők. 

-Mutasd meg az új társunknak, hogy nézel ki! – kiáltotta a licitálás vezetője, majd erősen megrántotta a fejét. Az egyik reflektor ismét rám szegeződött, így észrevett. Alig bírtam a szemébe nézni, féltem, de aggódtam is érte. A tekintete szinte szürke volt, fénytelen, mégis láttam benne a szenvedést. Akkor veszthettem el a fejem, amikor egy apró könnycsepp csordult ki a szeméből.

A férfi elengedte, ő pedig visszahajlott. Hangtalanul állt mellette, mint egy szobor.

-Rendben emberek, kezdhetjük? – kiáltotta az. Mindenki tapsolt, bólogatott és ujjongott.

-A kezdő ár... kalkulálás... - kezdte egy nőies robothang valahonnan a színpad mögül. – A népszerűség szerint a kezdő ajánlat: 1.000.000 dollár.

Az emberek ujjongtak, a fiú egyre jobban remegett, bennem pedig felment a pumpa. Még mielőtt bárki felvihette volna az árat, felálltam és a magasba emeltem a kezem. A vezető rám irányíttatta a fényt és vigyorogva várta a válaszom. Milyen undorító.

-2.000.000 dollár és hazaviszem. – kiáltottam.

Hirtelen megfagyott körülöttem a levegő. A férfi vigyora lelohadt, az ujjongás helyét pedig átvette a dühödt sugdolózás. Még S.W. sem örült nekem, csak fújtatott magában és idegesen nézett hol rám, hol a vezetőre. Engem azonban nem érdekeltek a hülye gondolatai, az egyetlen, amit magam előtt láttam, a fiú könnyes szeme volt.

-Biztos vagy benne? Ha a helyedben lennék, nem venném el a társaimtól az élvezetet ilyen hamar. Az nagyon önző dolog lenne. – kérdezte a vezető, miközben láthatóan próbálta elfedni a dühödt meglepettségét. – Van egyáltalán ennyi pénzed?

Bólintottam, hisz mindkét kérdésére igennel feleltem volna, de inkább nem nyitottam ki a szám; félő volt, hogy valami olyan is kijön, ami miatt kizárhatnak a licitálásról. A férfi idegesen pillantott körbe, majd sóhajtott.

-014, elkelt 2.000.000 dollárért az új társunknak; haza, teljes használatra. A fizetéshez menjen a portához, ahol átveheti az árut.

Az ujjongás elmaradt, zsörtölődés azonban volt, elég sok. Ahogy próbáltam kiszabadulni a helyiségből, hallottam mindenfélét a dühös tömgetől:

-Hogy képzeli?...

-...Hisz új! Annyit költöttem arra, és most csak úgy elveszi?!

-Nem érdemel ilyet új vásárlóként...

-Meg kéne változtatni a szabályokat! Egy ilyen kis taknyos nem...

-Most én következtem volna!...

-Milyen önző dolog... Én sosem csináltam volna ilyet!

A vörös folyosó most az egyszer – és valószínűleg utoljára – ébresztett bennem megnyugvást. Szippantottam néhányat a friss levegőből, majd elkezdtem rohanni a pénztár felé. Mielőbb haza akartam menni.

Az előtérben még mindig ugyanaz a nő fogadott, ugyanolyan torz pózba erőszakolt ajkakkal. Kicsit felhúzta a plexifalat, s átcsúsztatta a bizonylatot. Át se futottam, miután elolvastam az első sort, odafirkantottam a nevem, majd kiszámoltam a pénzt. A nő mindkettőt átvette, és cserébe adott egy sárga borítékot.