Angyal a pokolból

40. fejezet

Elijah szemszög:

Hirtelen jöttek az újabb emlékképek, szinte azonnal felriadtam miattuk. A sötétség leple rám nehezedett, erősen tartott az ágyban; amikor kinyitottam a szemem, még sötétebb volt. Megint. A tüdőm feladta, már nem működött rendesen, mintha egy szoros kötél tekeredett volna a bordáim köré; a csomó csak akkor kezdett engedni, amikor odabent a tűz lassan fagyos jégcsapokká változott.

Nem követem igazán, mennyi idő telt el azóta, amióta itt élünk, de érzem, hogy odakint minden melegebb lesz. Már legalább egy hónap eltelhetett; a Nap sugarai nappal egyre erősödnek, magukkal hozva az újabb és újabb izgalmakat. Éjszaka azonban mindez eltűnik, s az irányíthatatlan emlékképek átveszik az uralmat a testem felett; alig bírom megfékezni a gondolataimat, hisz nem én tartom össze őket, hanem ők engem, vagyis azokat a szörnyű rémálmokat, amikbe folyton-folyvást beleragadok.

Lassan megmozdult mellettem a paplan, s nem sokkal később egy nagy ásítást hallottam magam mellől, mielőtt a világosság kíméletlenül behatolt volna a látóterembe, elűzve a sötétséget: egy aggódó, álmos szempár meredt rám, míg egy kéz lejjebb húzta a takarót, egészen a derekamig.

-Megint? – kérdezte, mire ismét feltörtek a képek. Nem akartam felébreszteni, de már nem volt mit tenni; az ilyen éjszakáknál mindig aggódni kezd.

Egy bólintással feleltem, s éreztem, ahogy a testem hirtelen nehéz kőtömbbé válik, amikor megpróbálok kikelni az ágyból. Csillag nem volt ott, de már nem éreztem rosszul magam emiatt: esténként előszeretettel kalandozott a házban, nem mindig maradt velünk. Theodore követte a mozdulataim, nemsokára már együtt álltunk a fürdőszoba csempéin, miközben jéghideg vízzel próbáltam lenyugtatni magam: bár a mellkasomban fagyos tél uralkodott, az arcom lángolt.

-Jobb? – kérdezte. A vízcseppek egymást túlszárnyalva szánkáztak le az arcomon, le a nyakamra és a pizsamámra. A zihálás abbamaradt, s az álom is kezdett elviselhetővé szépülni, ahogy az agyam kezdte rápakolni a sokkhatás utáni cenzúrát. Lassan minden lenyugodott.

-Most már igen.

Egy megkönnyebbült sóhaj szökött ki a száján, s a karjai lágy ölelésbe zártak; a melegsége lassan átterjedt a mellkasomba is, még inkább lelassítva a légzésem.

-Kérsz egy pohár vizet? – susogta halkan. Érződött, hogy még mindig félálomban lebeg, néha-néha egyik lábáról bizonytalanul a másikra helyezte a testsúlyát.

-Itt is tudok inni, ne menj le érte.

-Ahogy gondolod...

Kissé rám nehezedve megvárta, amíg megtöltöttem egy közeli poharat, majd kiittam belőle a hideg, frissítő vizet; az üdítő folyadék kimosta az összes aggodalmat a torkomból. Közben Theodore keze a hajamra simult, de a fáradtságtól szinte már csimpaszkodott rajtam.

-Szeretnél beszélni róla? – kérdezte halkan.

-Majd reggel.

Olyan fáradt volt, hogy nem ellenkezett; visszafeküdtünk az ágyba, s átkarolva magához húzott. Az ujjai elérték az enyémet, ahogy a hátamnak simulva nekem dőlt.

-Biztos, hogy minden okés? – suttogta.

-Igen, most már jól vagyok.

-Vissza tudsz aludni?

-Igen.

Egy-két percnyi néma csend telepedett ránk; az orrlyukain átáramló levegő lágyan cirógatta a nyakam.

-Tudod, hogy ilyenkor nyugodtan felkelthetsz, mégsem szoktál. – mondta.

-Holnap mész a városba.