Hotel Midnight // Shawn Mendes ~Hungarian Translation~

huszonegy

A Nulladik emeleten sötét volt.

Bárcsak jobb leírást adhatnék róla, de őszintén nem tudok. Abban a másodpercben, hogy elfogytak a fokok a létrán, nem láttam többé. És nem, nem vakultam meg, de korom sötét volt a hely, akadályozva, hogy bármit is lássak.

Rögtön a táskámba nyúltam, és a legjobb tudásom szerint megpróbáltam kitapogatni a tárgyakat abban reménykedve, hogy a kezembe akad a gyufásdoboz és egy gyertya. A gyertyákat egy lámpáshoz hasonlító valamibe tettem, hogy a forró viasz ne csöpögjön rám, miközben tartogattam.

Majdnem azonnal megtaláltam a gyertyákkal teli lámpást, hiszen nem volt a világ legkisebb dolga. Azonban ugyanez a gyufásdobozról nem volt elmondható. Perceken keresztül kutakodtam a táskámban, amíg végül a kezembe nem akadt.

- Na végre! - suttogtam magamban, majd kinyitottam a gyufásdobozt.

Ezután megpróbáltam egy gyertyát helyezni a lámpásba, a többit pedig visszagyömöszöltem a táskámba, és el kell, hogy mondjam, ez nem bizonyult a legegyszerűbb feladatnak teljes sötétségben.

Egy kis idő múlva azonban sikeresen beleállítottam a gyertyát a lámpás azon részébe, ami megakadályozta, hogy dölöngéljen és felboruljon.

Valamiért a gyufát meggyújtani volt a legkönnyebb rész. Gyorsan kirántottam egyet, végighúztam a doboz oldalán, majd egy pillanatig figyeltem a kis lángot, mielőtt a kanóchoz érintettem volna, aztán elfújtam a gyufát.

Mindent visszatettem a táskámba (a lámpást leszámítva, természetesen), és elkezdtem megvizsgálni a környezetemet. A gyertya csak a padló egy kis részét világította meg, ami eléggé megijesztett.

Lassan sétálni kezdtem, bármilyen más fényforrást vagy egy kapcsolót keresve. Ügyeltem minden léptemre, és megpróbáltam megkeresni a legközelebbi falat, mert sokkal nagyobb bizontságban éreztem magam, ha tudtam, hogy legalább az egyik oldalam védve van.

Eszembe jutott Kylie és Coraline, azon gondolkodtam, vajon hogy jutottak ki innen. Aztán persze már emlékeztem rá, hogy csak Kylie jutott ki erről a helyről, amitől elgondolkodtam, mi lehetett itt, ami lent tartotta Coraline-t.

Hirtelen már nem éreztem magam annyira bátornak, mint amikor lejöttem ide.

Az aggasztó gondolataimnak hála nem figyeltem, merre megyek, és megbotlottam egy szilárd tárgyban.

Ez itt a heves káromkodásom helye.

Talpra ugrottam, és megfordultam, hogy lássam, miben botlottam meg, és közelebb vittem a gyertyámat a tárgyhoz.

- Alice Csodaországban - suttogtam a borítót olvasva. Egy könyvben botlottam meg, és annak ellenére, hogy ez először rossznak bizonyult, igazából nem volt az. Ugyanis, amikor felegyenesedtem a könyv tanulmányozása után, észrevettem, hogy pontosan egy fal mellett álltam. Ez nemcsak, hogy jó hír volt, de még jobb lett, amikor megláttam, amit kerestem.

Nem, nem a kulcsot, de ez kétségtelenül egyből utána szerepelt a listán. Egy villanykapcsoló volt a falon, és reménykedtem benne, hogy működött.

Abban a pillanatban, hogy felkapcsoltam, fény söpört végig a helyiségen, és ideiglenesen elvakított. Nemsokára azonban visszatért a látásom, és világos lett, hol voltam, amint megpillantottam a hatalmas polcokat, amik a plafonig értek, tele könyvekkel.

A Nulladik emelet egy könyvtár volt.

Őszintén szólva, a hamvasztó szoba óriási verziójára számítottam, de nem panaszkodhattam. Az egész terület tele volt könyvekkel, mind a polcokon, mind pedig a padlón. A szívverésem elkezdett visszaállni a normál ritmusára, amikor megállapítottam, hogy ez a hely egyáltalán nem volt olyan ijesztő, mint vártam.

Természetesen csak addig, amíg meg nem hallottam az éneklést.

- Kék levendulák, dili dili, zöld levendulák. Amikor király leszek, dili dili, a királynőm te leszel.

A borzongás végigfutott a gerincemen, és megígértem magamnak, hogy a közeljövőben nem megyek a hang irányába. Azonban majdnem rögtön felismertem a dalt, és tudtam, hogy nagyon régi volt. És amikor azt mondom, régi, úgy értem, hogy 17. századi régi.

Nem vetettem bele magam a régi dalok tanulmányozásába, esküszöm. Abban a Hamupipőke filmben hallottam ezt a dalt, vagy legalábbis azt hiszem, ez volt az.

Kizökkenve a gondolataimból, visszatértem az ittlétem eredeti céljához. Meg kellett találnom a kulcsot.

Nyilvánvalóan nehezebb feladat volt, mint amire eredetileg számítottam, hiszen ez a hely hatalmas volt, és tele volt könyvekkel. Illetve nem volt semmilyen támpontom, hol találhattam voln meg a kulcsot.

Vagyis ezt visszaszívom, kaptam egy utalást Mother Reenie-től. A titkos kert. De mivel szokásosan egy idióta voltam, halvány lila gőzöm sem volt róla, mit jelenthetett.

Úgy értem, nem kételkedtem volna benne, ha lett volna valahol egy ajtó "A Titkos Kert" felirattal. De eddig még nem mentem el mellette, ami azt jelentette, hogy jelen pillanatban nem én voltam a legszerencsésebb lány a földön.

- Nora? Nora, hol vagy? - hallottam meg, félbeszakítva a gondolataimat, a szívem pedig egyből megállt. Nem ismertem fel, kihez tartozott a hang, így lassan hátrálni kezdtem a hang forrása elől, aminek következtében afelé haladtam, aki énekelt.

- Nora? Nora, kérlek, Mr. Rush hamarosan itt lesz. Ide kell jönnöd. - A hang egy sráchoz tartozott, ez világos volt. Egyszerűen nem tudtam megállapítani, pontosan kihez.

Úgy döntöttem, biztonságosabb, ha nem megyek a hang felé, hanem inkább az énekes felé közeledek. Nem terveztem, hogy kezet rázok majd vele, de aki Hamupipőkét énekel, csak nem lehet olyan rossz, nem?

Amikor elég közel értem, az éneklés abbamaradt, és a szemeim kikerekedtek ijedtemben.

- Nora?! - hallottam meg, ahogy a hang megint szólongatott, és elkezdtem hátrálni.

- Nora, Marcus vagyok. Merre vagy?

Hirtelen az izmaim elernyedtek, és újra könnyebben vettem a levegőt. Egész eddig azt hittem, valami démon volt az, de kiderült, hogy csak Marcus. Hitetlenkedve megráztam a fejemet, és abban a pillanatban, hogy egy lépést tettem volna Marcus hangja felé, megállítottak.

- A helyedben én nem mennék oda hozzá.