A Sötétség Könyve

Prológus

                                                                                Négy évvel ezelőtt

Két teljes napig voltam távol, és most visszatértem. Hangtalanul menetelek ki a sűrűből, ki a faház felé.

A házunk felé.

Közben lopva hátra-hátranézek, hogy megbizonyosodjak nem követnek-e. Az erdő veszélyes hely. Főleg ilyenkor, éjszaka. Sosem tudni mi lopódzik a közeledbe, ami könnyen a végzeted lehet.

Viszont én óvatos vagyok. Mindig az voltam.

Félretolok egy ágat az utamból, mire észreveszek valamit a távolban. Egy árnyék bontakozik ki, a házunk irányában.

Apa...

Nem tudom tűrtőztetni magam, elkezdek futni. Sőt, rohanok, ahogy csak a lábam, és a vérző szárnyam lehetővé teszi. Nem gondoltam volna, hogy van még erre energiám, ugyanis az előző két napot csak repüléssel és rejtőzködéssel töltöttem.

Viszont az árnyék egyre közeledik, és nem tűnik valami boldognak. Lehet rosszul láttam, és nem is az apám?

Az nem lehet... Miért nem rohan ő is hozzám? Valamit tart a kezében, és imbolyogva jár...

Lelassítom a lépteimet, míg sétálni nem kezdek.

-Apa? - a hangom remeg, a szót szinte kilehelem. Már egészen közel vagyok az otthonomhoz, de az idegen csak nem tágít előlem.

Nem, inkább fölém magasodik, míg nem látok ki mögüle. Tesyan is ennyire magas, gondoltam magamban, mire felemelte a kezét, amiben azt a valamit tartotta. A sűrű éjszakában későn jutott el az agyamig mit akar tenni.

Már mindegy volt. Nem tudtam menekülni.

Aztán lesújtott, és az utolsó dolog, amit láttam, az az apám dühödt arca, mielőtt elnyelt a sötétség.

Nem a szobámban ébredtem, ez az első, amit megállapítok. Vakító fény ébresztett fel, nem az az örökös csattogás, amit most már tisztábban hallok. Fel akarok ülni, de nincs hozzá elég energiám, ezért visszahanyatlok. Amin fekszem elég durva ahhoz, hogy kényelmetlenül érezzem magam.

- Elszöktél. - hallatszódik Tesyan hangja. Most közel sem tűnik annyira mérgesnek, mint ami előző éjszaka volt. Sőt, félelmetesen nyugodt, ahogy az asztalnál fen egy kést.

Meddig is voltam kiütve?

-Ne... Ne haragudj rám. - nyögöm reszelősen. Ismét próbálok felülni több-kevesebb sikerrel.

Aztán észreveszem, hogy az ágyhoz vagyok szíjazva.

-Én nem haragszom, drágaságom. - megáll, és lassan felém fordul.

Kezében egy akkora pengét tart, hogy azzal bármit feldarabolhatna.

-Apa, mit csinálsz? - a hangom megremeg, miközben próbálok kiszabadulni a kötelek szorításából. Mindhiába. Lassan közelít felém, az arcáról lehetetlenség bármit is leolvasni.

-Apa, mondj valamit! Ha azt akarod hallani, akkor sajnálom. Sajnálom hogy elszöktem, kérlek bocsáss meg! - mintha nem is figyelne – Hallod?

-Ne mozogj, így megnehezíted a dolgom.

Már mellettem van, amikor még látom, ahogy csillan meg a pengén a napsugarak fénye. Abban a pillanatban életemben másodszor kívántam azt, hogy legyen vége.

Aztán levágta a szárnyaimat, ezzel megfosztva engem a szabadságtól.