A Sötétség Könyve

Bűnösök vagyunk

Ujjaim azon pillanatban megtalálták a fürtjeibe vezető utat, hogy találkozott a szánk. Egy lépést hátráltam az ajtó felé, majd még egyet, míg egyszer csak nekiütköztem.

Először azt hittem mindjárt elhúzódik, vagy mégis inkább meggondolta magát mert alig ért hozzám. Mintha félne ha hozzám ér, eltaszítom magamtól. Ha szabadjára engedi a benne lakozó érzéseket, azok annyira elsöprőek lennének, hogy elmosna engem is egyúttal?

Ami pedig nem történhet meg, vagy talán mégis?

Meguntam hogy mindig ő szabja meg mi legyen köztünk. Ezért meragadtam a félig kigombolt ingét, és magamhoz húztam.

Mert mi csak játszadozunk egymással. Ez nem jelenthet semmit. Bizonyára csak az ital teszi. Mégiscsak ennyit ittam, hogy megártott?

Éreztem a testéből áradó meleget, de még jobban azt, hogy mennyire remegett a keze, miközben a nadrágom derekánál foglalatoskodott. Én vezettem oda a kezét, de ő van zavarban.

Hirtelen túl meleg lett a szobában, hogy nem bírtam tovább.

Ki akartam jutni.

Egy csúnya gondolat férkőzött a fejembe, de itt ilyen gondolatoknak nem volt helye. Nem akartam gondolkodni. Felejteni akartam, és erre tökéletes alany volt Adron.

Sosem lehetsz az ő párja.

Mikor nyelvének bebocsátást engedtem a számba, hirtelen felrobbant körülöttünk a szoba.

Ó, basszus.

Bizonyára ő is megérezte mennyire melegem lett hirtelen, mert a másik keze elkezdett az inggombommal játszadozni.

Mielőtt bármit is csinálhatott volna hátrébb húzódtam.

- Mi a baj? - szemében az ott csillogó vágy szikráját felváltotta az aggodalom.

Kerestem a megfelelő szavakat, amire ő megfagyott.

- Kérlek, Val mondd hogy mit csináltam rosszul és megígérem hogy...

Kezemmel befogtam a száját. Most nincs idő ilyen szentbeszédre.

Sosem lehetsz az ő párja. Úgyhogy ezt vésd az eszedbe, mielőtt megcsókolod, vagy a karjaiba omlasz.

- Most ez nem jelent semmit – bámultam mélyen a szemébe a reakcióját lesve, de abszolút megkövülten állt. - Csak el akarom felejteni.

Mélyen beszívta a levegőt.

- Mit akarsz elfelejteni?

Téged – mondtam volna legszívesebben.

Ráfektettem a tenyerem a vállára, ő pedig engedte hogy végigsimítsak rajta. Magasabb volt nálam. Nehezebb. Izmosabb.

És bizonyára okosabb is mint én most.

De nem bántam.

- Aetaldra – csak ennyire tellett tőlem, de ő így is megértette.

- Akkor együtt felejtünk.

Azzal ő húzott magához.

Már nem törődött a reakcióm nézésével. Nem várta meg, hogy a kis lépés amit ő tesz, hogyan hat a hangulatomra. Pont ezt akartam.

Nyelve már nem felfedező utat járt be a számban. Valósággal faltuk egymást. A kezemmel a selymesen puha hajába túrtam, amit ő egy jóleső morgással díjazott. Az ő keze a derekamnál matatott, és meg is talált egy szaténdarabot amibe belekapaszkodhatott. A távolság ami köztünk volt megszűnt.