A Sötétség Könyve

Csillagok

Volt egyszer egy kislány, aki mindig az égbolton való szárnyalásról álmodott. Nézte a csillagokat, és az jutott eszébe hogy milyen jó lenne megérinteni őket. Vajon milyen távol lehetnek a földtől, amin az emberek álltak? Erre sosem kaptam választ, de mindig is szerettem volna megtudni.

Most, Adron erős alakjába kapaszkodok kétségbeesetten, pedig tisztában vagyok vele hogy sosem ejtene le. Azt nem engedné meg magának. Tudom hogy őt is lenyűgözi a csillagos égbolt.

Úgy kapaszkodok belé, mintha csak egy halvány villanás lenne csupán, ami bármelyik pillanatban tovatűnhet. Akit bármelyik pillanatban elveszíthetnék.

Akit majdnem elveszítettem.

Erővel teli karjával szorosan tart a mellkhasához, miközben a levegőben átszeljük a csillagos égboltot. A kérdés már régóta foglalkoztatott, de nem mertem neki feltenni. Miért van az, hogy akárhol is járunk, a bátyja mindig ott van?

- Nagyon összeráncolod a homlokod – jegyezte meg. - Min gondolkodsz?

- Honnan tudod hogy gondolkodok? - kerültem a kérdést. - Lehet hogy csak a kilátást bámulom.

Éreztem hogy lenéz rám, azzal a vizslató tekintettel, amitől az ember már szinte kínosan érzi magát.

- Tehát szerencsésnek érzed magad hogy a világ legjóképűbb algeirje tart a karjában? - vigyorogta.

Erre nem bírtam megállni, elmosolyodtam. Tudtam mi ezzel a célja, ezért belementem a játékba.

- Milyen nagyképű valaki... - forgattam a szemem, hogy biztosan észrevegye.

- Tehát nemcsak nőcsábász, de nagyképű is vagyok – sóhajtott fel. - Van-e még valami?

Meglepett hogy még emlékszik arra a beszélgetésünkre, a fogadóban. Akkor sem gondoltam volna hogy felveszi, de a hangja, a hangnem, amiben megszólalt kizárt minden kétséget afelől, hogy rosszul esett neki. A gondolatra összeszorult a szívem érte, ezért rápillantottam. Hosszú szempilláján keresztül érdeklődve bámult.

Pontosabban a tekintetét folyamatosan rám szegezte. Azzal a vesébe látó pillantás volt ez, amivel azt nézi így az ember, akibe szerelmes. Az ajkaimról most újra visszatért, várva a választ.

- Nem tartalak ilyennek – nyeltem egyet. - Egyáltalán nem ilyennek ismertelek.

Az arcán meglepődöttség suhant át. Reméltem hogy nem veszi észre, ahogy elpirultam.

- Nem? Nem... nem tartasz ilyennek – motyogta inkább maga elé, mint nekem. - Akkor milyen vagyok? Szerinted milyen vagyok, Val?

Szárnyai egyenletes ütemben csapták a szelet, és most közelebb ereszkedtünk a fák lombjaihoz. Ehhez pedig hirtelen vízszintesből picit lejjebb kellett tartania engem, hogy aztán elérve a kívánt szintet újra egyenesen szeljük át az éjszakát.

Ez által pedig ösztönösen is úgy kapaszkodtam belé, mintha az életem múlna rajta. Ha most elengedne, sem esnék le, ugyanis a karomat úgy fontam át a nyaka körül, mintha az lenne az egyetlen mentőkötelem.

- Nem ejtelek le – vigyorogta, amint közelebb kúsztam a mellkhasához.

De én már megfogalmaztam magamban a választ.

- Az emberek félnek tőled – kezdtem arra gondolva ahogy a falusiak zártak be mindent, amikor a főúton sétáltunk. - De nem ismernek téged. Ha meglátnak, egy bosszúálló angyalt látnak benned, akinek elég ereje van ahhoz hogy ha akarja elpusztítsa az egész szigetet. Te ehelyett összegyűjtötted, és biztonságot adtál azoknak, akiket a királynő meg akart ölni. És ez arról árulkodik, hogy mennyire félreismernek téged.

Zavarodottságát látva elégtételt éreztem magamban. Kíváncsi lettem volna rá, vajon hányan mondták még neki ugyanezt.

Valószínű eddig senki.

- Valerie!

Nem vettem tudomást tágra nyílt szeméről, mert még nem fejeztem be.

- És tudod hogy nincsen igazuk. Akármit mondhatnak rólad, én mindig is annak az önzetlen, lágyszívű Adronnak foglak tartani, aki megjárta már a poklot Aetaldra miatt, de még mindig ilyen védelmező tudott maradni.

Büszke voltam magamra hogy egyszer sem remegett meg a hangom beszéd közben. Mondani készült valamit, és nem kerülte el a figyelmemet az összeráncolt szemöldöke. Elég közel voltunk egymáshoz, hogy érezzem kalapáló szívét, vagy a heves lélegzetvételét.

- Valerie... - tört ki belőle rekedten.

Ennyire felzaklatták a szavaim?

Az volt a baj, hogy le sem vettem a szememet róla, így nem vehettem észre.

- Valerie – kezdte zaklatottan, mert itt voltak azok a hatalmas fák. - Valami nincs rendben, érzem!

Állával a fák tetejére bökött, és én elszégyelltem magam. Végig nem rám figyelt.

Buta Valerie!

Így is volt, valami nem volt rendben. Innét is látszott hogy minden üres. Egy lelket sem látni. Na de hová tűntek?

Átsuhantunk a burok láthatatlan határán, és így már én is láttam. Lent van mindenki, akiket eddig a lombok kitakartak.

Viszont vannak még ott valakik, akiknek nem kellene ott lenniük.