A Sötétség Könyve

Káosz

Remegő kézzel téptem fel a kis, barna pecsétet. A levél nehezebb volt, mint gondoltam. Nehezebbnek éreztem súlyát, mintha ólomból lett volna nem is papírból és most vigyáznom kell, nehogy lehúzzon engem. Vele együtt, a föld mélyébe, a tábla alá, ahol a sikolyokat sem hallják.

Néma csend honolt. Az előző játékkal ellentétben most semelyik algeir sem mert közbeszólni.

Adron nyelt egyet, miközben a papírt szuggerálta.

A pergamenre kacskaringós betűkkel a következőket vésték:

Mondd el valójában mi vagy! Ha nem teszed, merned kell. Mutasd meg a hegeket a hátadon, és teljesítetted feladatodat, de ennek ellenére nem juthatsz előre a táblán.

A többiek azt hiszik ember vagyok. Jelenleg nincsen rajtam semmilyen megkülönböztető jel, ami az ellenkezőjére utalna. Sosem tagadtam ezt a tényt, így mindenkiben tudatosult a dolog. Sosem bizonyítottam az ellenkezőjét.

Ha azt mondanám ember vagyok, akkor hazudnék.

Algeirnek születtem, és nem is egy átlagos tulajdonsággal. Ennek ellenére sosem tudtam átváltozni. Ez egy olyan képesség volt, amit elképesztő hosszú gyakorlással lehetett volna elérni. Többeknek csak akkor sikerült, amikor már a serdülőkor végéhez értek. De azzal, hogy egyre kevesebben lettünk, mint algeirek az egész királyságban, egyre kevesebb illetőtől tudtuk ellesni ezt a képességet.

Akaratlanul is belém hasít a tény, hogy én már sosem fogok tudni átváltozni. Sosem tudom meg, milyen madár lettem volna.

Így ha azt mondom algeir vagyok, akkor hazudok.

Azzal hogy teljesen eltávolították a szárnyaimat semmi sem különböztet meg már meg az emberektől.

Az eredeti tervem az volt, hogy amint eljön a burok végének ideje megisszuk a boszorkány által elkészített bájitalt, nekem le kell lépnem. Már így is sokáig időztem egy olyan helyen, ahol nincs állandó otthonom. Természetesen eszméletlen hálás vagyok azért, hogy befogadtak. Ha kint maradtam volna az Erdőben a szörnyetegek között, egy szempillantás alatt falt volna fel az egyik.

Végignézek a kíváncsi arcokon, akik arra várnak hogy felolvassam a feladványomat.

Így ha elmondom az igazat, akkor talán hazugnak neveznének, vagy inkább befogadóbbak lennének?

Nem számított a válasz ugyanis így is, úgy is magam mögött fogom hagyni ezt a helyet. De ennyivel tartozom nekik.

Felszegtem az állam, és végig Adron szemébe néztem, amikor felolvastam a pergamenre írt szavakat. A megrökönyödött ábrázata olyan volt, mint egy tőrdöfés a szívembe.

- Nos, - kezdtem, kissé feszengve miközben körbenéztem a tömegen. - Nem vagyok sem algeir, sem ember.

A csoport felzúgott, majd mély levegőt véve így folytattam:

- Nem vagyok boszorkány gyermeke, sem a királynő kopója, sem kéme, amit most sokan gondolhattok. Nem vagyok része semmilyen ellenetek folyó szervezetnek.

- Ezt most hogy érted? - Inae-ra kaptam a tekintetem, aki ott állt szinte előttem. - Hogyhogy semmi nem vagy? Ezt magyarázd meg!

A tömegből felzúgó hangok alapján nem csak ő szerette volna tudni. De ha már belekezdtem, nincs visszaút. Így hát elkezdtem kihúzni a betűrt blúzt a sötét nadrágból.

- Most nem vagyok algeir, pedig annak születtem.

Theon összeráncolta szemöldökét.

- Az lehetetlen. Egy alakváltó mindig az marad, ami. Nem lehet megváltoztatni a léted értelmét függetlenül a képességed mértékétől.