A Sötétség Könyve

Majdnem szabadon

Nem éreztem bűntudatot azért, mert otthagytam. Pontosabban nem tudtam a célom. Bárhová is verekszem most magam, az a lényeg, minél távolabb tőle. Nagyon nehéz legyőzni a vágyat hogy hátranézzek. Végül megállapodok egy széles márványoszlopnál, aminek nekidőlhetek.

Már nem hallom a zenét.

Igazából olyan, mintha láthatatlan lennék. Senki nem néz rám. Jobb is így, ugyanis ki kell fújnom magam. Az Adronnal folytatott beszélgetés igencsak felzaklatott.

Hagyom a tüdőmet megtelni levegővel, pár másodpercig bent tartom, majd kiengedem az összeset. Csak ne lenne ennyire szűk ez a ruha!

Még egyszer megismétlem a mozdulatot.

Nem hagy nyugodni egy érzés hogy figyelnek.

Mély levegő. Aztán kifúj. Még anyámtól tanultam ezt az egyszerű kis trükköt. Nagyon apró, de a végeredmény aranyat ér.

Kiengedem a levegőt, a vállam szép lassan leereszkedik amivel rámtör a nyugalom ismerős érzése.

Amíg meg nem látom Aetaldrát. A terem legvégében áll, majdhogynem nem vettem észre a végtagok és anyagok rengetegében. De ott van. És valakire határozottan mérges.

Annyira eltörpül az előtte álló magas alak mellett, viszont össze nem lehet téveszteni senkivel. Úgy hadonászik gyermek méretű kezeivel, mintha hidegen hagyná hogy körülötte az emberek mulatoznak.

Majd hirtelen az idegen inggallérjába markol, akit ez által fogva tart. A füléhez hajol, és én még sosem éreztem ennyi késztetést hogy tudjak szájról olvasni.

De nem...

Ez az ember nem idegen.

Hanem Keyair.

Az álarc mögül kilátszik a jellegzetes feje búbja, ami távolról egy sima szőke hajfürtnek látszik. Segítenem kell neki.

A lábam saját akarata szerint indult meg, átszelve a ringatózó párokat. Csak remélni tudom sebes lépteim még időben odaérjenek a királynőhöz, mielőtt valami rossz – valami visszafordíthatatlan – fog történni.

A királynő kifejezetten híres a mulatságain történt szimpla „baleseteiről". A falu, amiben éltem számtalan alkalommal híresztelt különböző históriákat ilyen témában. Havi egyszer a legtöbb lakó összegyűlt, hogy egy tábortűz fölött rémtörténeteket meséljen egymásnak. Na persze ezt a legtöbben a másik napra hamar elfelejtették. Azt nem tudni, ezek közül mennyi volt igaz és mennyi része volt csupán kitaláció a történetek közül, de a lényeg az volt tulajdonképpen hogy mindenki egy jót szórakozzon.

Nem számított hogy fiatal, vagy idős. Terhes anyuka, vagy örök életére lesántult agg. Ilyenkor minden család, vagy aki csak megtehette hozzájárult valamivel ehhez az összejövetelhez. Míg a férfiak rendszerint azt az olcsó, olykor kérdéses módon beszerzett löttyöt itták, addig a nők rendszerint egymásba karolva táncra perdültek.

Ám ezért néha a történetekre nem mindenki figyelt különösebben. De ez a mesélőnket nem nagyon zavarta. Talán mert már évek óta vak volt amióta megmenekült az Erdőből. Soha senki nem vette komolyan, mert azt híresztelték elmebeteg lett.

Vagy mert senki nem hitt neki. Mesélt a palota pincéjében lévő kísértetekről, egy boszorkánybarlangban tett látogatásáról valamint arról, hogy mi egy kígyó alakba változott Algeir gyengepontja.

Vagy hogy hogyan teszi el láb alól a királynő az ellenségeit. Nem csoda hogy senki nem hitt neki. Ezek közül ha bárki átél csupán egyet is, az nem éli túl.

Bár egyvalaki nagyon odavolt ezekért a történetekért. Aki mindig ott ült a tábortűz előtt, és hallgatta a beszédet. Itta minden szavát. A mondatok ott visszhangoztak a kislány fejében.

Aki megjegyezte az összes rémtörténetet a királynőről.

A kislányt úgy hívták, Valerie.

Én.

Épp ezért szedem a lábam, hogy időben odaérjek a terem másik végébe. Közben imádkozom hogy ne legyen túl késő. Mert ha...

- Valerie, épp téged kereslek! - botlok bele valakibe.

Valósággal elterültem volna a földön, ha Inae biztos keze nem karol belém épp időben.

- Inae figyelj, Keyair bajban van!

Tekintetemmel végigpásztázom a tömeget, ám semmi nyomát nem találom a királynőnek.

A francba!

- Miről beszélsz? - zavarodik össze. - Keyairral az ég világon minden rendben van! - jelenti ki meggyőző hangon.

Újból körbefordulok, egy meglehetősen alacsony valamint a szőkés, tollas fejbúb után kutatva.

- Láttam a királynőt!

Pechemre a két figurának már nyoma veszett.

- Valerie, figyelj – fordít magához. - Már mindenki megvan. Adronnak van egy terve hogyan lépjünk le feltűnés nélkül. Hasonmások. Ezzel egy ideig kerülni tudjuk a feltűnést. Akit láttál, valószínű egy ilyen hasonmás lehetett.

Aztán karon ragad, majd sebesen megindulunk az egyetlen kijárat felé.

- Megtaláltad? - kiált fel egy hang.

És Inaenek igaza volt: mindenki egy hatalmas boltív alatt áll. Ráadásul senkinek semmi baja nem esett, amire megnyugszom. Reissa, Keyair, az ikrek, Theon valamint még valaki.

Valaki, aki felkapja fejét mikor megpillant ahogy Inevel feléjük közeledünk.

Adron.

- Valerie! Hála az égnek – terem előttem azonnal, majd karjait valami ölelésfélére nyújtja, de én eltolom magamtól.

Erre megtorpan.

- Az egyik pillanatban még Aetaldra kezéből eszel, a másikban meg úgy eltűntél mint a kámfor! Basszus! Tudod mennyire aggódtam érted? - néz mélyen a szemembe.

- Pedig nem történt ilyesmi – jelentem ki. Aggódott értem.

- Mondom hogy csak a hasonmását láttad te is – erősít meg Reissa.

Fogalmam sincs hogyan kéne ezt fogadnom. Nem tudom letagadni hogy melegség öntött el a kijelentésére. Bár ez nem fogja kitörölni azt, hogy egész végig hazudott nekem. Ezzel nem lehet semmissé nyilvánítani azt, hogy egy olyan valakit csókoltam meg, akinek még a származását sem tudom. Nem tartotta fontosnak hogy megismerjem, egyáltalán kicsoda.

Nem fogok megbocsátani egyhamar.

- Hogy ti egy órát nem bírtok ki balhézás nélkül! - bosszankodik Theon – Figyeljetek, most láttam hogy az ikremnek már kezd eltünedezni az agancsa, nem lehetne hogy fognánk magunkat és most azonnal lelépnénk? - fordult hozzánk idegesen.

Természetesen egyetértettem vele, ezért követtem az ikreket ki azon az ajtón, amin keresztül bejutottunk ide. Kíváncsi lettem volna hogyan, vagy ki tudta hol van. Bizonyára volt valaki aki láthatatlanná tette, legalábbis megpróbálta álcázni, amíg a bál tartott.

A fülsüketítő kacajra összerezzentem. Bár nem ez volt az első dolog. Mert már senki nem volt előttem.

- Ugye tudjátok, hogy még a mulatság nem ért véget?

Még eljutott az agyamig, ahogy egy mély hang felkiált, majd húzást éreztem a szoknyám felől de ezzel csak azt nyerte el az illető, hogy egy jókora darab szakad le a fodrokból.

Mert már átléptem a küszöböt.

És nagyon nem kint találtam magam.