A Sötétség Könyve

Egy szabály van: Ne köss alkut a királynővel!

Beletelt pár percbe, míg ki tudtam nyitni a szemem. Színfoltok jelentek meg a látóteremben. Amíg nem múlik el, addig nem tudok semmit sem azonosítani. A világ forog velem. Úgy érzem most ha lenne valami a gyomromban, az azonnal kint landolna.

A kezem kutakodni kezd. Valami vagy valaki után, talán a többieket keresem. Talán vissza akarok nyúlni értük. Aztán messzebb tapogatózok. Kinyújtom a karom, valami biztos pont után kutatva. Elég messzire ahhoz, hogy elérjem őket. Mert már nem hallom Adron kiáltását.

A csend megbénít. Nem érzékelem hogy valaki kopogtat az ajtón. Nem hallom a dörömböléseket. Mintha megfosztottak volna minden érzékszervemtől.

Tesyan, még nem kéne hazaérkezned. Úgy volt, hogy csak délután jössz vissza!

De nem. Ez most csak egy rémálom. Nem a kunyhóban vagyok.

Az ujjaim valamibe beleütköztek. Valami kemény, valami nehéz dologba. Míg tudatosul bennem egy érzés, hogy talán a földön fekszem. Talán ez is egy rossz álom volt? Talán mégsem mentünk el a bálra, és most csak sikrült legurulnom a faházamban terpeszkedő ágyról.

Nincs igazam. Az emlékek annyira élénken élnek bennem, hogy ezt nem lehet összetéveszteni egy rémálommal.

Adron könyörgése, ahogy Aetaldra próbál kicsikarni belőle valamit. Egy rózsaszín szalag a levegőbe lebben, majd ahogy rászáll egy táncoló párra. A szőke partnerem enyhe vérszaga, ahogy szorosan maga előtt tart, amíg táncolunk. Majd az a mámorító zene, ami átjárta az egész bensőmet, úgy hogy szinte beleremegtem.

A csend szinte már fülsüketítő. A csend egy szürke szobában. Nem emlékszem mikor kerültem négykézlábra. Próbálok felállni, de sikertelenül. A bútor, amibe beleütközött a kezem az igazából itt van előttem.

Valami nem stimmel ezzel a hellyel. Már kint kéne lennünk a palotából, végig kellett volna mennünk azon a keskeny hídon, és úgy menekülni el erről a helyről, ahogy csak a lábaink bírják.

Fel kell tennem magamnak egy kérdést: a többiek vajon kijutottak? Ha nem, hol lehetnek most?

Tudom, ha meg akarom válaszolni a kérdést, akkor fel kell állnom. Csak a fejem ne sajogna ennyire! Akkor sokkal könnyebb dolgom lenne. Így a szürke ülőalkalmatosságot használom segítségképpen. Mindkét kezemmel rátámaszkodom, majd felhúzom magam szépen lassan, ügyelve arra hogy ne dőljek oldalra.

A kopogás, amit az előbb hallottam. Nem az ajtón dörömböltek. Megpillantok egy hatalmas, kétszárnyú üvegablakot. Robosztus mérete láttatni engedi a sötét ég egy jókora darabkáját. A fekete rácsok apró csíkban futnak végig, bejárják az egész felületét hogy rombusz alakú kis formákat adjanak.

Ha valaki most megkérdezné tőlem, nem. Még soha nem láttam ehhez foghatóan gyönyörű ablakot.

A szipogás egyre hangosabb, egyre elviselhetetlenebb lesz. A kezemmel az arcomhoz nyúlok, hogy letöröljem a könnyeket. Észre sem vettem hogy elkezdtem sírni.

Ám a kezem száraz marad, amikor megtámaszkodom vele ebben a fotelben. Habár nem csak ez az egy van ebben a helyiségben. Ahogy a szoba már nem forog annyira körülöttem, kicsit tüzetesebben is meg tudom vizsgálni.

Minden. Egyes. Dolog. Szürke. A falak, a félig beázott mennyezet, a penész, a padló recsegő járólapjai. Az elnyűtt, kopott díszpárnák az átlagostól több mennyiségű szürke fotelekben.

Aztán rájöttem mi nem stimmel ezzel a szobával.

Valaki sír. Márpedig nincs rajtam kívül itt senki.