A Sötétség Könyve

Csak frissítők, ugye?

Mielőtt felocsúdhattam volna a döbbenetből egy kéz lökött félre, majd egy test takarta el előlem a látványt.

- Megkérem, hogy hagyja békén Valerie-t – dörmögte Adron akinek takarásában álltam. - Aztán ha ez megvan, be is engedhetne – jelentette ki felszegett állal.

Egy pillantás is elég volt, amit apámra vetettem hogy lássam: az arca nem változott. Papírvékony bőr, ami rászáradt a csontokra. Olvadt szem, ami helyett sötétség maradt csupán. Haja megőszült, mintha évtizedeket öregedett volna. Amit tettél vele Aetaldra, azért még megfizetsz!

Magasabb volt Adronnál. A válla jóval szélesebb mint az övé, ő pedig még mindig úgy állt ott előttem, mint aki meg akar védeni tőle.

Tesyan megkövülten állt a boltív alatt. Megpróbáltam kilesni a hát mögül, de pontosan úgy állt, hogy ne lássak semmit. Lábujjhegyre kellett helyezkednem hogy átlessek a válla felett, de ő megfogta és megszorította a hátára rakott kezem.

- Maradj nyugton – súgta összeszorított foggal. - Hagyd hogy elintézzem. Kérlek.

Volt valami a hangjában amire engedelmeskedtem.

- Senki nem lépi át a küszöbömet.

Nem tudom hogy szólalt meg, mert az ajka nem mozgott.

Erre a társaim befeszültek, majd mindenki a fegyvere után keresgélt.

- Erre nem lesz szükség. Fegyver nem jöhet. Ide azokkal – már megint az az érdes hang.

- Amit most mondani fogok szokatlan lesz, de... - fordult hozzánk Adron. - Csináljátok azt amit mond.

Ha fegyverek nélkül megyünk, teljesen védtelenek leszünk odabent. Mindegy lesz hogy ki milyen állattá változik, a vas és az acél számtalan dologtól megmenthet.

- Fegyver nem jöhet – ismételte meg mindenféle arcmimika nélül.

Adron csatolta le először a derekára felhelyezett kisebb és nagyobb tőröket. Először nem tudtam mit akar azokkal csinálni, majd éles csattanással estek le a bejárat elé.

Mind. Egyesével.

Volt két tőr a csizmájában, egy tucat az övére erősítve, egy rejtett hajítőlövő a jobb alkarjára szorítva valamint egy acél kard, ami akkora volt, mint az egyik lábam.

- Én tiszta vagyok. Most ti jöttök.

Reissa, Keyair és a fivérek ugyanígy tettek. Az összes fém eszközt lecsatolták magukról, hogy aztán a bejárat előtt essenek le. Még Inae ruhája is rejtett egy két érdekességet: egy pár hajítópenge, valamint egy hosszúkés, amit a combjáról szedett le.

A fegyverek megcsillantak a fényben, és én tudtam hogy én következek.

Le kell raknom Ravent.

Az egyetlenegy eszközt, amit eddig mindenhová magammal vittem. Ami még akkor is védelmet biztosított, amikor egyedül maradtam. Azt a fegyvert, amit egyszer az az ember adott nekem, aki most itt áll előttem földbe gyökerezett lábbal.

A többiek engem bámultak. Tekintetükben azt üzenték: Gyerünk már!

Tekintetem Adronéval találkozott.

- Tudom mire gondolsz – enyhült meg. - De muszáj elengedned. Most az egyszer. Ha érte nem, akkor értem tedd meg!

Hátraléptem.

- Megígérem, hogy visszakapod Ravent – nem érdekelt honnan tudja a nevét. - Megígérem, hogyha hazajutunk, megtanítalak vívni. De rendesen. Most pedig tegyél meg annyit nekem, hogy elengeded.