A Sötétség Könyve

Kutatómunka

Az első gondolatom az, hogy meg kell találnom Ravent. Már annyira hozzászoktam a penge súlyához az oldalamon, hogy nélküle védtelenül érzem magam. Így, hogy látszólag mindenki jól mulat a nagyteremben, nem is akadhatna megfelelőbb alkalom.

Elhatározom, hogy ki is használom.

A fejem elkezd kitisztulni, vele a látásom is normalizálódik. Az agyam már sebesen jár, egy tervet kezd el kovácsolni.

Már átkozom magam, amiért engedtem, hogy ilyen kényelmetlen ruhát adjanak rám. Az oldalán fel van hasítva, így nem éppen alkalmas bármihez is egyáltalán. A dekoltázsa elképesztően mély, így összehúzom az anyagot magamon, miközben óvatosan végigsietek egy fahídon.

Átkozom őket is, amiért ilyen könnyen sikerült leütniük, majd elrabolniuk, de leginkább magamra vagyok mérges, amiért nem vettem észre, hogy mérgezett az étel.

Hála a Tesyan adta kemény leckéknek, pontosan tudom merre induljak vissza. Ha nem félnék, hogy mászás közben beleakad a szoknyám alja egy kiálló szögbe, még tovább hasítva a vékony anyagot, sokkal gyorsabban haladnák.

De szerencsére senki nem vette észre, hogy távoztam.

Legalábbis remélem.

Megpróbálok a lehető leghalkabban benyitni a házba, ahol felébredtem. Az étkezőhöz képest elég aprónak tűnik. Kiszúrom a régi ingemet, a szék karfájára van terítve. A rengeteg rászáradt vértől megkeményedett, és elszakadt a valaha volt fehér anyag.

Ezt biztosan nem vehetem fel, vetem el az ötletet. Így magamrakapom azt, amit Inae is viselt. Biztos nem haragudnak majd ezért a kis apróságért. Nadrágot és csizmát húzok. Így már sokkal komfortosabb a mozgás. A piros ruhát az ágyon hagyom, majd kilépek a házból.

Nem tudom mikor szoktam volna meg, hogy ilyen magasan vagyok, és hogy egyik faháztól a másikhoz sétálok.

De már nem számít. Meg kell találnom Ravent.

Fogalmam sincs hol lehet, úgyhogy muszály átkutatnom a házakat. Benyitok a szemben lévőbe, és azonnal megcsap a gyertyák fénye. Jó pont, ugyanis fényre van szükrégem ahhoz, hogy megtaláljam.

Ez is ugyanúgy néz ki, mint amiben ébredtem. A sarokban fakeretes ágy terpeszkedik, a hatalmas ablakok alatt egy kis asztal, előtte székkel. Viszont úgy tűnik, ebben laknak is. Az asztalon papír tömkelegek szerteszét hányva, és csak halványan sejtem hogy ez a szél műve.

Sebesen jár a kezem, ahogy benézek mindenhová. Sötét, tintával teli kis üvegcsék, egy fél pár csizma, egy-két ékszer, leginkább kopott bronzgyűrűk, egy karmazsinvörös felöltő, aminek lyukas a bal zsebe, valamint dobozok, telistele csecsebecsékkel.

Ezenkívül semmi, úgyhogy felkelek a padlóról, és célpontba veszek egy másik szobát. Ugyanúgy teszek a többivel is, és őszintén nem tudom meddig vagyok ezzel elfoglalva. Azon is gondolkoztam, megvárom míg a zenebona véget ér, és lassan elkezdenek kiszállingózni a nagyteremből, hogy álomra hajtsák a fejüket. Talán aközben is kutathatok, amíg mindenki alszik.

De elvetem az ötletet, mert sokkal kevésbé lennék észrevétlen. Így is bárki utánam jöhetett, amíg egy házban voltam.

Már verejtékcseppek gyöngyöznek a homlokomon a kétségbeeséstől, amikor ismét belépek egy kunyhóba.

És ez nagyon nem olyan, mint a többi.

Nincsenek gyertyák, semmi ami világítana, mégis olyan, mintha ennek a helységnek saját fénye lenne. Két robosztus ablakon nehéz, bordó függönyök lógnak. Az egyik alatt hatalmas mahagóni ágy terpeszkedik, mellette éjjeliszekrény. A másik fal mellé egy nagydarab íróasztalt toltak, előtte kartámaszos szék foglalja a helyet.