A Sötétség Könyve

Egy mámoros éj

Máshogy öltözött, mint a többiek. Elegáns, fehér inget viselt, amit nem gombolt be teljesen, így a mellkhasából láttatni engedett egy vékony, csíkot. Sötét hajából egy tincs a szemébe lógott, mintha önálló életre kelt volna.

De nem is ez vonzotta magára a tekintetem.

Még nem is azok a súlyos fémgyűrűk, amit minden ujján viselt.

A szeme, a vakítóan zöld szeme úgy pásztázta végig a tömeget, mint aki elvesztett valamit.

Aztán megtalálta. Tekintetünk találkozott, mire megindult felém.

-Normális viselkedést várok el mindenkitől! Valerie a vendégünk.

Vajon hallgatózott? Biztosan, honnan máshonnét tudhatja a nevem? És miért nem jött be előbb? Kíváncsi lettem volna.

Elfoglalta a helyét az asztalfőn, mire mindenki azonnal visszahelyezkedett a székére.

Határozott hang szólalt meg mellette.

-Adron főnök, ezzel jelentem, a mai nap minden rendben ment! A burok változatlanul működik, behatolásra semmi jel. Theon sikeresen, és nem mellesleg sértetlenül visszatért a vadászatból. Az ivóvízkészletek feltöltve, a házak kitakarítva... - sorolta még tovább, mintha egy betanult szöveget mondott volna fel. Valószínűleg minden nap felmonhatta.

-Nagyszerű! - hideg tekintetével végigmérte az arcokat, és rajtam mintha egy kicsit tovább hagyta volna a szemét. Vagy csak nekem tűnt úgy?

Nem tudom mire vártunk még, ugyanis farkaséhes voltam. Mikor körülöttem hirtelen elkezdtek mozgolódni, akkor vettem észre a roskadásig tele asztalt. Már nem vagyok benne biztos, hogyan került oda minden, ami szem-szájnak ingere, vagy hogy végül milyen ételeket szedtem a tányéromra.

Igazából nem érdekelt.

Nem érdekelt az, hogy elővigyázatosságból meg kellene "vizsgálnom" az ételt, mielőtt megkóstolom, vagy hogy megszagolnom a bort, amit magamnak töltöttem.

Most biztosan naivnak néznek, szólal meg az agyamnak az az elveszett kis zuga, amit már rég eltemettem magamban.

Miről is gondolkodtam az előbb?

Megvan.

Ha a vörösbornak ilyen kellemes íze van, már jóval előbb meg kellett volna kóstolnom, vagy hogy a pácolt hús annyira omlós, hogy muszáj még egyet...

Hirtelen felnézek, mire az a cápafogú fickó odasúg valamit a mellette ülő, szőrmét viselő nőnek.

-...hogy együgyű mindegyik.

-Pszt! Maradj már csendben, még eljár a szád. - ripakodott rá a szőrmés.

Érdeklődve bekapok egy sajttal töltött olivabogyót.

-Én csak azt mondom hogy... - kezdi újra a cápafogas, de különös fogazata miatt nem ejti szépen a szavakat.

-Shh! Még meghall minket!

-Aazt, kétlem... - kuncog vigyorogva.

Aztán észreveszi, hogy bámulom. Szívesen bekapcsolódnék a beszélgetésbe. Annyira izgi!

-Beszéljünk suttogva! Esküszöm, hogy tőlem nem tudja meg, bárkiről is van szó. - nyugtatom meg.

-Mondtam! Ennek befellegzett! - visít fel a röhögéstől a cápafogas, mire egy kicsit elszontyolodom.

-Mi olyan vicces? Velem meg sem osztjátok?

Ezzel tényleg megbántva érzem magam. Körülnézek, mire mindenki bolgodnak látszik. Eszembe jut, hogy én is ilyen vidám szeretnék lenni, ezért elfogadom a libacombot, amit nekem nyújtanak.