A Sötétség Könyve

Halálpalota

Most nem tudom meddig voltam eszméletlen. Láncaim csörgése végigkíséri minden mozdulatomat. Újra és újra. Fel akarok állni. Aztán visszahanyatlok a mocsokba. A testrészeimet rászáradt sár borítja, és valami ismeretlen, vörös folyadék...

Megrándulok, amikor belemarkol a hajamba. Szorítása nem enged, még akkor sem, amikor rátalálok a hangomra.

- Ne, engedj el.

Meglepődöm, mert nem tudom én adtam-e ki. Vagy talán csak képzeltem, mert megadóan becsukom a számat.

- Mondani akarsz valamit?

Megint kinyitnám a szám, de rájövök, hogy úgy sem fogok kiadni egy hangot se. Még azt kéne, hogy könyörögni lásson.

- Hát jó, a te bajod - előbb hallom meg a forralt víz loccsanását, mint azt, hogy testem minden porcikáját égetni kezdi. - Majd holnap megpróbálhatod újra, hátha megered a nyelved.

Ezzel a lábak kimasíroznak az ajtón, majd meghallom a retesz zörgését. Az apró rácson beszökő fény elhalványodik, majd újra égni kezd, amikor a csizmás lábak elhagyják a cellámat. Hogy aztán másnap visszatérjenek, és újrakezdődjön minden.

Fogalmam sincs hol vagyok.

Vagy azt, hogy meddig voltam itt.

Egyet tudok: még élek, és harcolni fogok az utolsó energiámmal is hogy kijussak.

De a színek elkezdenek elmosódni, mire már zajokat sem hallok, és nem vagyok biztos benne az előbbi valóság volt-e, vagy álom csupán.

Nem emlékszem másra, csak az idegeket tépő fájdalomra, ami belehasított a halántékomba. Először a körülöttem egyre felerősödő zajokat hallottam meg, amik akaratlanul is fegyverekre emlékeztettek.

- Gyerünk kislány, nyisd ki a szemed. Nem bántunk - inkább röfögés volt mint röhögés.

Majd csizmás lábak mozdultak, és tapostak rá csupasz bokámra. Ölni tudtam volna a fájdalomtól, de csak egy néma kiáltást tudtam kipréselni magamból.

- Türelmetlenek vagyunk, tudod-e? Még mindig nem tudjuk hol vannak a te kis Algeir barátaid. De kapsz tőlünk egyetlen utolsó esélyt - hirtelen felránt a földről és feleszmélek, összeroskadva sokkal kényelmesebb volt. - Mondd el, hol tanyáznak!

A másik rámkiált, hogy nézzek a szemébe, mire elémtárul borzalmas látványa. Mély ráncok szabdalják arca egyik felét, míg a másik sértetlennek tűnik, azonban úgy folyik le a csontról, mintha megolvadt volna.

Ha akartam sem tudtam volna elárulni őket, mert nem tudtam hová építették a faházakat.

Belenéztem a gyűlölettől izzó üvegszembe. Abba a fancsali képbe, ami nyers undort tükrözött.

Arcon köptem.

Talán nem kellett volna, de sosem tudtam megállni lobbanékonyságomat. A másik úgy dobott le vissza a mocsokba, mint aki most tudta meg valami fertőző betegséget hordozok.

- Ezzel átléptél egy határt, kislány - valami éles nyomódott a nyaki ütőeremnek. - Ezentúl nem leszünk veled kedvesek. Véget ért számodra a pihenő.

- Most meg is tehetnénk, és hidd el meg is tettük volna, ha nem lennél értékes zsákmány számunkra - fejezi be a másik.

Aztán valami sötét ereszkedik a szemem elé, ami akárhogy ficánkolok, nem akar onnét elmozdulni.

Egy lépés.

Csatt.

Még egy lépés.