A Sötétség Könyve

Amire nem számítok

Az Erdő veszélyes hely. Éjszaka hallani mindenfélét. Sikolyokat, morgást, prüszkölést, vonítást, csonttöréshez hasonló hangokat. Egyesek szerint farkasok élnek a rengetegben. Mások azt mondják hatalmas gnómok, óriások, akik élve felfalnak. Nem kegyelmeznek neked, nem törődnek azzal, hogy nézel ki.

A szemükben ehető vagy.

Nem sokan tértek vissza azok közül, akik bemerészkedtek. Aki aztán mégis, az már sosem lesz a régi. Vagy nem beszél többé, vagy örökös melankóliába zuhan, vagy mindkettő.

Akik megtámadták, és felégették a falunkat elvettek tőlem mindent. Kezdve az anyámmal, aki meghalt a lángok között. Az otthonunk leégett, és csak páran tudtak elmenekülni.

Én, pedig még csak hat esztendős voltam, és az apám.

Ettől kezdve ő már sosem volt ugyanaz. Megbolondította a tudat, hogy esetleg ránk találnak. Ezért az erdő szélére költöztünk, magányosan, mert tudta, hogy épeszű ember soha nem merészkedne odáig. Így elég távol voltunk a régi lakhelyünktől, de elég közel a halálhoz. Ott építettük fel a faházat. Elég szerény, és szűkös volt még két embernek is, de nem bántam, mert a miénk volt, és nem talált meg senki, hogy elvegye.

Apám mindig is óva intett az erdőtől, mondván félelmetes lények élnek a fák között.

Sosem hittem neki, és ezt ő is tudta. Emiatt szinte soha nem engedett ki a házból.

Évekkel később, mikor mégis, megszöktem.

Akkor azt hittem, az volt életem legrosszabb napja, amikor felégették az otthonunkat. Mikor elvesztettem anyámat, és az egész falu porrá égett, ahol éltem.

Pedig azok a lángok meghagytak nekem egy dolgot.

Szabad voltam. Repültem, mint egy madár.

Amíg apám le nem vágta a szárnyaimat.

Kevés emberrel találkoztam életem során, de azt biztonsággal kijelenthetem, hogy nem sokan születnek szárnyakkal. Az a két heg a hátamon mindig emlékeztetni fog arra, milyen volt szabadnak lenni.

A sétálás idegesítővé vált, hogy szárnyalni már nem tudok. A mocsáros talajba beleragad a csizmám, ahogy egyik lábamat rakom a másik után. Innen lentről úgy tűnik, hogy a fák az égig érnek. Láttam már eddig vértócsát egy fa tövében, kétszarvú unikornist, sőt egy húsevő fát is, ami akkora volt mint a kunyhónk.

Már nem megyek vissza. Ezt akkor határoztam el, amikor betettem ide a lábam.

És ha itt ér a vég, megérte, hiszen én döntöttem el.

Egy reccsenő hang szakítja félbe gondolataimat. Megtorpanok, és alaposan körülnézek. Nem látok mást, csak a zöld avart, a fák törzseit, és azt a jellemzően ködös levegőt. De csend van, körülöttem minden nyugodtnak látszik.

Téves riasztás, határozom el.

Menetelek tovább, mire valami eszeveszett gyorsasággal húz el mellettem és repül felfelé. Megtántorodom, és előkapom Ravent. A lábaimmal elhelyezkedem, kissé behajlítom, ahogy apám oly sokszor parancsolta.

Egy ideig semmi, de aztán...

Felettem, egy vastag ágon egyensúlyozik egy sötét árnyék. A fejemben akarva-akaratlanul is előugrik egy hasonló emlék, amikor évekkel ezelőtt szaladtam egy hasonló alak felé.

De most nem erre koncentrálok. Lassan előrefelé lépkedek hogy felmérjem az alakot.

Eltűnt.

Próbálok nem tudomást venni az egyre jobban dübörgő szívemről. Ide-oda kapkodom a fejem, miközben forgolódok. Egyik kezemmel hátrasimítom a hajam, hogy még jobban lássak. Valami piros ugrik be a látóterembe, mire lenézek, és észreveszem hogy a tenyerem véres.