A Sötétség Könyve

Reggelre halott

A vér csak úgy lüktetett fülemben. A számból folyamatosan apró buborékok kúsztak a felszínre, hogy aztán ott kipukkanva váljanak semmivé. A lábam elnehezült, a karjaimmal folyamatosan csapkodtam egy ütemben annak érdekében hogy elérjem azt a fekete lyukat. Körülöttem a víz világított, benne a világos részecskék csillogtak, ahogy közeledtem és távolodtam tőlük.

Mögöttem Adron feszesen tempózott, hogy lépést tartson velem. Nem azért maradt le, mert nem volt olyan tehetséges úszó. Szimplán én előbb merültem a jéghideg víztömeg alá, mint ő.

A lyuk egyre közelebb volt. Egyre csak nőtt, nőtt, addig hogy már majdnem elnyelt. A tüdőm viszont... Levegőért esedezett. Attól féltem összeszakad. Egyre kétségbeesettebben csapkodtam. Használtam a lábam, a karom, az ujjaimat összezártam hogy még hatékonyabb legyek.

Majdnem. Még pár csapkodás. Még egy kicsit löktem magamon. Azt hiszem elértem, amit akartam.

Hörögve kaptam levegő után. A felszín csodálatos volt. A tüdőm újra megtelt levegővel, és én hálát adtam, amiért eddig bírtam. Hátracsaptam vizes hajam, majd odaúsztam a kör pereméhez. A zihálásom csak számos pillanat után kezdtett el csillapodni. Nem voltam hozzászokva a búvárkodáshoz.

Mellettem Adron ért a feszínre. Erős csapkodásaitól hullámzott a vízfelszín körülöttem. Érthető módon, ugyanis a nagyobb test nagyobb hullámokat is kelt. Akarva-akaratlanul de szemem rávándorolt a vizesen a mellkhasához tapadó ruháira. Most nem láthatott engem, ugyanis a szemét összeszorítva próbálta normalizálni a látását.

Így jár az, aki huzamosabb ideig nyitva tartja szemét a víz alatt.

Fekete hajából csöpögött a víz, szépen rásimult a sebesült homlokára. Nyelvével lenyalta a szája felső részén éktelenkedő vízcseppet. Ígéretesen hosszú szempillájáról most épp alább vándorolt egy csepp, hogy aztán visszaessen oda, ahová való.

Észbe kaptam, mielőtt észrevette volna hogy így bámulom. Felhúztam magam, majd kimásztam a partra. Mögöttem ő is így tett.

- Most hogyan tovább? - néztem rá tanácstalanul.

Hajáról csöpögött a víz. Biztos voltam benne, hogy én is ugyanígy festek.

Azt hittem nem fog válaszolni, annyira lefoglalták gondolatai.

- Valahogy megoldjuk. Ki fogjuk találni – bizonygatta. - Megígérem.

Az az igazság hogy nem hittem neki. Lesült róla hogy ő is ugyanúgy tanácstalan, mint én.

Látszott is rajta, végig az utunkon visszafelé. Szokatlanul szótlan volt. Szinte teljes csendben jártuk végig az ösvényeket, végig az Erdő legszélén haladva, hogy levágjuk az utat. Így visszafelé egy kicsit gyorsabb volt. Nem szálltunk fel, ugyanis az azt jelentette volna, hogy a falusiak meglátnak minket a levegőben repülve. A sziget ezen részén meglehetősen sűrűbben voltak a települések.

Mivel a csizmám többnyire használhatatlan volt, ezért azt jobb volt ha eldobjuk egy útszélen. Áldottam Adront, amiért mindkettőnk zsákjába rakott egy vékony bőrcipőt arra az esetre, ha a mostani lábbelinkkel lenne valami. Noha égett a talpam minden egyes lépésnél, megpróbáltam nem a fájdalomra koncentrálni.

Ami meglehetősen nehéznek bizonyult.

Néha megálltunk egy pataknál inni, vagy egy kisebb településnél hogy vegyünk magunknak valamit, amit el is tudtunk csomagolni a hátizsákba. Egy napunk ezzel telt el, közben a lehető legkesevebb szó hangzott el köztünk.

De volt egy problémánk is. Ahogy egyre távolabb kerültünk a településektől, egyre jobban ránksötétedett. És ahogy egyre kevesebb fény világította meg utunkat, olyan távol kerültünk a legutolsó falutól a környéken.