A Sötétség Könyve

Kard kardnak feszül

Szerencsére előbb termett Raven a kezemben hogy rám mérte volna az első csapást, amitől hátratántorogtam.

A pengém Adron kardjához csattant, jócskán megremegve. Sajnos ő sokkal erősebb volt nálam, úgyhogy a csapás ereje eléggé megviselt. Úgy nyomta nekem a pengét, mintha ezzel az erővel rögtön a földre tiporhatna engem, mint egy mihasznát.

De nem tudja, hogy én is profin forgatom a kardot. Főleg egy ilyen pengét, mint Raven.

Ami még sosem hagyott cserben.

Szinte pislogni sem tudtam, újra próbálkozott. Most a lábamat akarta eltalálni, hogy kisöpörve alólam a földre zuhanjak ő pedig megnyerje a csatát. Nem sokat vallhatott kudarcot, mert látva hogy blokkolom az ütést, zavartság suhant át az arcán.

Adron rekedt hangja ejtett ki a koncentrálásból.

- Hagyd... – súgta olyan halkan, hogy fülelnem kellett hogy kivegyem a szót. - békén.

Nem sok kellett hogy kiismerjem a támadómat. Szinte mindig az erejére hagyatkozik, és sosem arra hogy pontos, elegáns ütéseket mérjen.

Amiben viszont én vagyok jó.

Egy alapos, jól irányzott mozdulattal most én támadtam. Ő rögtön kapcsolt a döbbenetből, és kivédte a jobb bicepszéhez intézett támadást.

- Hol tanultál meg így harcolni, mondd!

Hangjába nem vegyült egy csepp fáradtság sem, mintha az amit most művelt, nem okozott volna neki különösebb gondot. Egy embernek már az megerőltető lenne, ha egyáltalán fel kéne emelnie egy olyan kardot, mint a miénk.

- Jó tanárom volt – feleltem, amivel végülis nem hazudtam.

Erre felszívta magát, és újult erővel támadásba lendült. A penge levágta volna az alkaromat, ha nem pördülök el az ütéstől. Majdnem elvesztettem az egyensúlyom, de az utolsó pillanatban újra apró terpeszbe tudtam állni hogy kardjaink újra egymáshoz csapódjanak.

Most csak egy kicsi hiányzott ahhoz hogy a földre tiporjon. A szemem sarkából egy suhanást láttam, mire odakaptam a fejem. A fogadós lány felém közelítve kerülte meg a tábortüzet, kezében még mindig a fegyverét szorongatva.

Megfagyott az ereimben a vér a gondolatra hogy esetleg mindkettejükkel kell harcolnom. Egyszerre.

Márpedig erre ők is tudják, hogy nem vagyok képes.

Nagyon gyorsan ki kell találnom valamit. Eszembe villan egy mozdulat, amivel ha jól irányítja az illető, ki lehet ejtetni a pengét az ellenfél kezéből. Tesyan mutatta egyszer még nagyon régen, de sosem tudtam rendesen megcsinálni.

A fogadós lány nem is ad erre lehetőséget, ugyanis a másik oldalról nekem ront. Vigyora elárulja hogy sikerült eltalálnia, és elszakítania a vállamon a kezes-lábast. Most egy vékony patag vér kezd el lecsordogálni a könyökömig, hogy aztán a fű mohón kezdje el beszívni.

Nem foglalkozva a fájdalommal hátraugrok. Pár lépést teszek a sátrakig miközben folyamatosan kapkodom a tekintetem a két ellenfél között kivédve csapásaikat.

Amik túl erősek.

- Feladod, ember? - vigyorgott rám a szőke. - Mert ha így próbálkozol meg kell hogy öljelek előbb-utóbb. Szánalmas vagy!

Kardok csattantak össze, lábak helyezkedtek el, és felsőtestek tértek ki a csapások elől. Már azt sem tudtam melyikük ellen hajoljak ki, amikor akadályba ütköztem. Ugyanis a hátam mögött ott állt egy viszonylag gondosan kirögzített barna sátor.