Hello Stranger | HYUNIN

48. rész

- Valamelyik nap üljünk össze a film miatt, amit csinálnunk kell! - beszélek az egyik feladatunkról a barátaimnak, akikkel éppen az egyetem folyosóján sétálok.

- Mindenképpen. Nekem vannak ötleteim rá! - mosolyog Seungmin.

- Az jó, mert nekem per pillanat semmi nincs. - sóhajtom.

- Csak nem ihlethiány gyötör? - karol belém Felix, mire elnevetem magamat.

- Nem. Megvan az én múzsám. - hülyéskedek. - De ez egy olyan semleges téma, hogy nincs hozzá kedvem.

- Jajj, a kis szerelmes. - utánozza az én hangvételemet Seungmin.

- Naa! - ütök a karjába.

- Nézd, meg is jött a lovagod. - mutat a folyosó végére, ahol már ott áll Hyunjin.

Nagy mosoly jelenik meg az arcomon, amikor megpillantom. A fiúkkal odamegyünk hozzá, és szinte egyből egy csókkal köszöntene de én közénk rakom a kezemet.

- Nem! Egyetemen nem! - rázom a fejemet, miközben vigyorgok.

- Csak egy szájra puszi. - könyörög, de továbbra is a fejemet rázom. - Akkor ez. - kulcsolja össze az ujjainkat.

- Mehetünk végre? - nevetek rajta, mire egy nagyot bólint és a két barátomra néz.

- Sziasztok, akkor megyünk. - köszön el tőlük.

- Jó utat haza! - köszönnek el, mire én mosolyogva intek nekik.

Hyunjinnal együtt hagyjuk el az egyetem kapuit és egyből a kocsija irányába vesszük az utunkat. Sokan vannak, akik végig bámulnak minket, sőt, szinte mindenféle tekintetet megkapunk. Van, aki megvet, van aki furcsállja, és persze vannak, akik teljesen leszarják. Bár Hyunjin mindenkire felhívja a figyelmet, főleg a múltjával, amit az egyetemen csinált.

Tudom, hogy több mindenki szerint az egyetemen én is csak egy vagyok a sok ember közül, aki megfordult Hyunjin ágyában, ami kifejezetten zavar. Viszont próbálok a barátaimra hallgatni, akik szerint szarjam le az ismeretleneket. Ebben igazuk is van, de ezt olyan nehéz megtenni. Ha feltűnök a barátom oldalán, egyből ránk szegeződik a rivaldafény, és ezt annyira nem bírom.

Az autójához érve kinyitja nekem az ajtót, mire mosolyogva beszállok. Amíg bekötöm magamat, Hyunjin is beül mellém és ő is beköti saját magát.

- Milyen volt a napod? - kérdezi, és beindítja az autót, hogy végre elindulhassunk haza.

- Unalmas. Lassan el kell kezdenem tanulni az év végi vizsgákra, és már a gondolattól rosszul vagyok. - vágok egy szenvedő fejet és ránézek. - Te mikor fogsz vizsgázni?

- Pont előtted másfél héttel. - pillant rám, majd vissza az útra.

- Neked biztosan még többet kell tanulnod... hogy bírod? - gondolkodok el hosszasan. Nekem aztán biztos nem tudna az agyam bevenni ennyi száraz és tömör anyagot, mint ami a joggal jár.

- Megpróbálok szorgalmas lenni. - sóhajtja. - Mindig csak egy picit. Persze, vizsgaidőszakban jobban belehúzok, és szinte nem is nagyon alszom. - rázza a fejét.

- Az egész szarul van megcsinálva... - panaszkodok.

- De muszáj végigcsinálni, ha el akarsz boldogulni az életben. - rakja a combomra a kezét, és úgy vezet tovább.

Az utunk a továbbiakban csendesebben telik, míg nem meg nem érkezünk hozzám. Leparkol a fiú a kapunk elé, majd leállítja a motort és rám néz. Felé fordítom a fejemet, mire odahajol hozzám és egy rövid csókot nyom az ajkaimra, amit viszonzok.