Hello Stranger | HYUNIN

16. rész

- Biztos ne menjek megint veled? - kérdezi Chan tőlem telefonálás közben, amikor már elindultam a kórházba egy szokásos zacskóval, amiben az ételek voltak. Éppen készültem meglátogatni az anyukámat, viszont előtte pont Channal beszéltem hívásban, aki nem volt a legboldogabb, hogy estefelé fogok egyedül mászkálni.

- Biztos. Már elindultam. Mire ideérnél már mennék is haza. - mosolygok rajta, hogy ennyire aggódik értem.

- Ha bármi van, kérlek hívj. Rendben? - köti a lelkemre, amin halkan felnevetek. Úgy csinál, mintha még sose jártam volna egyedül erre.

- Persze, hívlak majd. Most menj vacsorázni, már biztos hív az anyukád. - mosolygok továbbra is, amit nem láthat.

- Igen, de addig nem megyek, amíg szükséged van rám. - mondja komolyan, mire ott helyben elolvadok. Ne csináld ezt a szívemmel Christopher, mert nagyon fáj.

- Megjött a buszom, majd hívlak. - intézem el ennyivel, amikor megáll a jármű előttem. Gyorsan felszállok rá és a helyemet kezdem keresni, miközben még mindig vonalban vagyok Channal.

- Rendben, szia. - köszön el tőlem és ezután bontom is a hívást.

Hátra ülök, a szokásos helyemre és zenét hallgatva ütöm el az időt, amíg oda nem érek a kívánt helyre. Észre se veszem, olyan gyorsan eltelik az a 15 perc, amíg úton voltam. A busz majdnem a kórház előtt rak le, így onnan nem kell sokat sétálnom.

Természetesen, mint máskor is, most is gyorsabb tempóban sétálok az utcán. Emiatt hamar a kórházba érek, amit egy nagy sóhajjal fogadok, a szokásos szagokat és helyet érezve.

Az anyukám a 4. emeleten van. Ezért liftbe szállok és felmegyek. A szokásos sürgésnek-forgásnak kellene fogadnia a kórházban, így meglepődve látom, hogy a liftben senki sem volt rajtam kívül. Ahogy felértem, kiszállok és az anyukám kórterme felé veszem az irányt. Messziről látom már, hogy két orvos áll az ajtó előtt és beszélgetnek. Az egyikük egy zacskót fog a kezében, amit aztán kihajít a kukába.

Érdeklődve megyek közelebb, hogy meghallgassam miről is beszélnek. Nem szeretek hallgatózni, de egyszerűen csak kiváncsi vagyok, az anyukámról van-e vajon szó.

- Nem kéne megmondani a fiúnak, hogy ne hozzon neki folyton ételt? Már 3 éve folyamatosan hoz és mindig a kukában végzi. - kérdezi meg a nővér az orvost, aki csak megrázza a fejét.

- Hadd higgye azt, hogy az anyukájának még van remény. - mondja ki az orvos, mire mindent abbahagyok és lesokkoltan állok a folyosón. A nővér és az orvos ez után a beszélgetés után eltűnik a látókörömből. Viszont én csak földbe gyökerezett lábakkal állok és bámulok magam elé. Mi az, hogy... nincs remény?

Érzem, hogy egy nagy gombóc keletkezik a torkomban, amit csak lenyelek. A kezeim enyhén remegni kezdenek és emiatt véletlen leejtem a földre a magammal hozott ételt. Letörlöm a könnyeimet és lassan elkezdek hátrálni, miközben gondolatok milliói kavarognak a fejemben. Zaklatottan indulok vissza a lifthez, szinte futó lépésben, amikor a nagy sietségben nekimentem egy liftnél álló embernek.

- E-elnézést. - mondom remegő hangon és meghajlok neki, majd őt kikerülve megyek is tovább.

- Oh te vagy az Innie? - halom meg magam mögött Hyunjin hangját, aki utánam kap és megragadva a karomat maga felé fordít. Még csak ő hiányzott.

- Hyunjin, most nincs kedvem hozzád és a hülyeségeidhez. - nézek rá könnyekkel teli szemekkel. Hiába most látom először több nap után, ilyen allapotban nincs türelmem hozzá.

- Mi történt? - kérdezi halkan, amikor meglátja a szomorú orcámat.

- Azt hiszem... most vesztettem el minden reményemet. - nyelek nagyot és próbálok mosolyogni, hogy erősnek mutassam magamat. Viszont a könnyeim egyre jobban folynak, végig az arcomon.