Hello Stranger | HYUNIN

40. rész

Már a hét közepe volt, Channal pedig alig beszéltünk - talán egyszer, ha megtörtént, de akkor is csak véletlen futottunk össze. Egész hétvégén csendben volt, sőt, Hyunjin látogatása óta nem is keresett. Na, nem mintha én kerestem volna őt. Nem mertem keresni a lassan egy hete történt eset óta. Elmondhatatlanul fáj az, hogy megint ilyen hidegen viselkedünk egymással, és az meg csak rátesz egy lapáttal, hogy ennek az oka megint ugyanahhoz az emberhez vezethető vissza. Hyunjinhoz.

- Jeongin. Jeongin, itt vagy? - szólítgat Seungmin, miközben a kezét elhúzza az arcom előtt. Ezzel segítve kiesni a gondolataimból, mire megrázom a fejemet.

- Persze.

- Kicsengettek. Min gondolkodtál eddig? - nevet rajtam Felix.

Végignézek a teremben, és ekkor tudatosul bennem, hogy egyedül vagyunk itt. Nem tudom, mikor lehetett vége az órának.
- Bárcsak visszaforgathatnám az időt.. - biggyesztem le az ajkaimat szomorúan.

- Ezen gondolkodtál ilyen sokáig? Mégis mi történt? - ül fel az asztalomra Seungmin, míg Felix biztatóan a hátamra rakja a kezét.

- Channal van valami, igaz? - kérdezi a szőke hajú barátom, aki lágyan simogatta a hátamat.

Nem válaszolok, csak némán, helyeslően bólogatok. Az utóbbi napokban nagyon csendes voltam, ami természetesen a két barátomnak is feltűnt. Azt szeretem bennük a legjobban, hogy nem kell nekik megmagyaráznom, mit miért csinálok, hiszen minden egyes mozdulatomat ismerik már.

- Mindegy, menjünk. - szólalok meg egy idő után, és felállok a helyemről.

Elhagyom a termet és egy másik terem felé veszem az irányt a nagy folyosón, nyomomban a barátaimmal. Rengeteg ember jár ide, és most kifejezetten zsúfoltnak hat az épület, így először észre se veszem a bizonyos személyt, csak akkor, amikor már megállít a karomnál fogva. Nagy szemekkel nézek fel rá, és érzem, hogy a szívem hevesen kezd el dobogni.

- Chan?

- Jeongin, beszélhetnénk? - néz rám aggódva, ami engem is megijeszt.

- Mi addig megyünk, beszéljetek csak. - mondja Seungmin, miközben megfogja Felixet, aki eddig ugyanolyan ijedten nézte Chant, mint én. Seungmin Felixet magával rángatva hagy a két barátom magunkra.

- Igen? - pillantok vissza a barátomra, ki egy cseppet se tűnt megnyugtatóbbnak.

- Gyere.

Megragadja a karomat, és annál fogva húz magával. Nem árulta el, hogy hova megyünk, ezért csak követtem őt. Egyenesen a kar épületén belül kialakított teraszára vitt el, ami egy kisebb, beltéri parkra hasonlít. Egy csendesebb és eldugottabb helyet keresett, így egyből sejtettem, hogy komoly témáról lesz szó.

- Mi az? Baj van? - nézek rá aggódva, és érzem, hogy a szívem a torkomban dobog. Rossz előérzetem van.

- Jeongin, elsőnek is sajnálom, hogy nem kerestelek. De muszáj volt gondolkodnom. - kezd bele a mondandójába.

- Semmi baj, igazából itt én is hibás voltam. - próbálok neki megértést mutatni, és azt, hogy belátom a hibáimat. Remélem ezt is úgy meg tudjuk beszélni, mint a múltkorit.

- De, én most nem erről akartam beszélni. Hanem a kapcsolatunkról. - tér a lényegre, mire elkomolyodom.

- Igen?

- Jeongin, én ezt a tempót nem bírom. - mondja el nekem őszintén, ami szíven üt.

- M-mi? - fogom meg Chan kezeit. - Miről beszélsz? - nézek fel rá nagy, kétségbeesett boci szemekkel. - Chan, ha ez a gond... én tudok rajta változtatni! Én lefekszem veled, ha akarod.