Hello Stranger | HYUNIN

37. rész

Az egész hétvégét egyedül, otthon ülve töltöttem. Nem vágytam senki társaságára, csak az ágyam puha melegére. Ezt a nyugalmamat is csak egyetlen egy ember tudta megzavarni, az pedig nem más volt, mint Chan. Eléggé hirtelen ért a vasárnapi üzenete, miszerint találkozni akar velem hétfőn az óráink után. Persze, hogy belementem. De nem reménykedek semmi jóban.

Lassan haladok a megbeszélt hely felé az egyetem végeztével, ami nem más, mint egy olyan kávézó, ahol cicák vannak. Gondolom, a macskákkal akarja kompenzálni a téma súlyát. De minél közelebb kerülök az úticélhoz, annál jobban növekszik a gyomromban lévő gombóc. MOst már nem tudom biztosan, jó ötlet volt-e eljönni.

A hely olyan 20 perc sétára sincs az iskolától, de én minél kisebbet és lassan próbálok lépni. Nem akarok szembenézni a tényekkel, és nem akarok még egy veszekedést sem átélni. Viszont, amit megállok egy ajtó előtt, realizálom, hogy már túl késő, mert megérkeztem az úticélomhoz.

Egy nagy levegőt véve, mielőtt lenyomtam az ajtókilincset, még egyszer átfutom az agyamban a dolgokat. Ezt követően nagy lendületet veszek, és bemegyek. A kávézóban csak úgy terjeng a finom latte illata, kellemes púder illattal vegyülve. A felépítése és berendezése hasonlít az előző kutyás kávézóéra, ellenben itt főleg a rózsaszín bútorok dominálnak. Körbenézve megpillantom a sarokban ülve Chant, aki a telefonjában  elmerülve nyomkodja azt, míg az asztalon két ital található.

- Szia. - köszönök neki félénken, mikor odaérek hozzá, majd leülök vele szemben. Most veszem csak észre, hogy mellette egy macska foglal helyet, aki nyugodtan alszik. Bárcsak én is állat lehetnék.

- Szia Jeongin. - néz fel a telefonjából és elrakta azt a zsebébe. - Kértem ki neked forrocsokit, gondoltam, biztos azt innál.

- Igen, köszönöm...

Soha nem éreztem még valamit ennyire kellemetlennek, mint ezt a találkozót. Mégis mit kéne neki mondanom? Azt, hogy sajnálom? Dehát semmi rosszat nem tettem ellene. Ezért se tudom vele tartani a szemkontaktust, és stresszesen morzsolgatom az asztal alatt a kezeimet.

- Milyen volt az egyetem?

- Ühm... jó.. - pillantok rá a mondatom végén. Látom rajta, hogy ő se érzi magát jobban, mint én, így egy nagyot sóhajtva kihúzom magamat és erőt veszek magamon. - Most szakítani akarsz? - kérdezem meg azt, ami órák óta nyomja a szívemet.

- Mi? Miért akarnék veled szakítani? - húzza össze értetlenül a szemöldökét.

- Mert mégis miért hívtál volna ide?

- Mondjuk, megbeszélni a dolgokat? - hallom a hangjában meg az enyhe ingerültséget, így egy picit összehúzom magamat.

- Rendben. - kortyolok egyet az italomból. - Sajnálom...

- Nem, én sajnálom. Nem akartalak bántani Jeongin, kérlek ne haragudj, hogy olyan durván reagáltam le a dolgokat. - fog rá a szabad kezemre, mire nagyot nyelve a szemeibe nézek. Tényleg úgy néz ki, mint aki megbánta de hiába, képtelen vagyok Chanra haragudni.

- Megértem, ha lassan akarsz haladni. Én képes vagyok rád várni, Jeongin. - néz a szemembe, ami miatt egy nagy kő esik le a szívemről.

- Annyira sajnálom, Chan... - nézek rá szomorúan. - Nem akartam, hogy így tudd meg, mi is történt velem és Hyu.. - kezdenék magyarázkodni, de közbevág.

- Tudom. Bedőltél Hyunjin játékának. Semmi baj.

- De tudod... - kezdenék megint bele, de ezt se hallgatja végig.

- Ne. Nem akarok többé Hyunjinról beszélni. Sőt, én hajlandó vagyok örökre kizárni az életünkből őt, ha te azt szeretnéd.

Csak egyetlen helyes út van a kapcsolatunkban és az pontosan az, amit Chan felvázolt. Percekig nézek némán a szemeibe, miközben a dolgokat mérlegelem. Bárcsak tudnám, hogy pontosan mit is akarok!