Skarlát és viridián (írás + javítás alatt)

I/5.

Mottó:

"When everyone you thought you knew

Deserts your fight, I'll go with you

You're facin' down a dark hall

I'll grab my light

And go with you (...)

If you find yourself in a lion's den

I'll jump right in and pull my pin

And go with you

I'll go with you" (6)

- R\OSE

Kalhen ledermedt, amikor meglátta, hogy egy lányt dobtak ki az ajtón, egyenesen az esőbe, a sárba. Csak maga ez a tény is felforgatta a gyomrát. De aztán, ahogy jobban megfigyelte, azonnal felismerte jellegzetes skarlátvörös haját. A lány volt az. Kővé dermedt.

Mi a jó életet keres ő itt?! Épp itt!! - őrjöngött, és csak épp hogy megállta, hogy ne rohanjon azonnal oda. - Még nem! - parancsolt magának. - Ha most megyek, csak azt érem el, hogy mindkettőnket megölnek. - némán figyelte tovább a várat.

A lány a fal mellé húzodott, ahol kissé jobban védve volt az esőtől. Valami vékony ruha vagy hálóing lehetett rajta. Ott kuporgott a sárban, a hidegben, egyes egyedül. Aztán jött az őrváltás, és behívták.

Kalhen összeszorította a fogait. Nem is akarta tovább nézni ezt. El akart menekülni ettől az egésztől. De nem volt szíve otthagyni a lányt. Nem így.

És én még azt hittem, hogy ... lehet valahol ... talán jól van ... Vajon mióta lehet itt? És azelőtt? Hol volt azelőtt? - a kérdések csak úgy cikáztak benne.

Megreggeledett. Kalhen tovább figyelte a katonák mozgását. Nap közben már egyáltalán nem látta a lányt. - Talán épp alszik ... A hosszú éjszaka után... - Majd egyből leugrott a fáról. Az utolsó darab falását is kihányta... Ismerte a lány múltját. Tudta, hogy nem ez volt az első alkalom, amikor így kihasználták. Most viszont, hogy minden itt, a szeme előtt történt ... a tudat, hogy még várnia kellett a kiszabadítással ... és a gondolat, hogy akár most is épp akármit csinálhatnak vele ... Ő pedig ... semmit sem tehet... Megemésztette... Minden étvágya elment.

- Mit tegyek!? - nézett Zephyrus-ra. - Egymagam nem mehetek oda be! De ha ott hagyom ... Mi lesz vele, ha ott hagyom?! Nem fogja túlélni! Lelkileg biztos nem. Már azelőtt is ... csak épp, hogy élt... - összeszorította szemeit, és felemelt fejjel hagyta, hogy lecsorogjon arcán az eső.

Órájára nézett. - Számításaim szerint most kerülhet sorra a következő őrváltás.. - Visszamászott a fára, s tovább figyelt. A katonák mozgását, az őrök pozicióját, és a épületet is, minden egyes sarkát és zugát. Próbálta kitalálni, hogy vajon merre lehet most épp a lány. De semmit sem tudott kideríteni. Újra leszállt az éj. Aztán nappal lett, majd a harmadik éjszaka is letelt, a lánynak pedig híre-hamva sem volt sehol.

Merre lehet?! Mit csináltak vele? - majd egy kínzó gondolat jutott az eszébe. - Biztos, hogy el akar egyáltalán jönni onnét? Megérné-e, hogy kockáztassam az életemet emiatt? - Mélyeket lélegzett, s a lehetőségeket méregette. Mi van, ha sikerülne bejutnia a várba, a lányhoz, ott pedig azt kell felfedeznie, hogy ő épp jól mulat a katonákkal és igazából esze ágában sincs elmenni onnan. Aztán az a bizonyos éjszakai kép jutott eszébe, amikor kinn az esőben kellett dideregnie, míg bebocsátást nem kapott. - Nem. Nem úgy tűnt, hogy örülne az ittlétének.