Skarlát és viridián (írás + javítás alatt)

I/6.

Mottó:

„Now the night is coming to an end
The sun will rise and we will try again" (7)

-R\OSE

A lány szorosan maga köré húzta a takaróját. A hideg fuvallat erősen csapott neki ahogy szálltak a felhők fölött. Még sötét volt. Felettük is felhőréteg húzodott, eltakarva a csillagok fényét. Valahogy ijesztő volt. - Vajon merre mehetünk? Hova akar vinni? - De kérdezni nem mert. Kalhen sem mondott semmit. Csupán Zephyrus szárnycsapásai törték meg néha-néha a csendet. A lány nyugtalanul bámult maga köré. Visszaemlékezett az első alkalomra, amikor Zephyrus-on repült. A mélybe nézett, majd beleremegett. - Hogy is volt akkor merszem leugrani. - Újra maga elé tekintett. Kalhen karja szorosan fogta, hogy ne eshessen le. - Vajon tartsak ezektől a karoktól, vagy hálás legyek nekik? - Még mindig félt. Maga sem tudta, mitől. Mintha már hozzá tartozott volna a lélegzettvételéhez ez a folytonos nyugtalanság és aggódás. - Mi lesz velem ezután? - Újra Zephyrus-ra vetette pillantását. Sötét sörénye szabadon lobogott a szélben. Szárnyai hatalmasak voltak, és erősek. Gyönyörű teremtés volt. Tollai éjfeketén csillogtak a féhomályban. Szürkés-kék árnyalatot vettek fel, majd ez kezdett narancsossá válni. A lány meglepődött, s mintegy ösztönszerűen hátratekintett. A sötétben, a felhőrétegek között egy fényes csík szelte át az égboltot. A lány kíváncsiságában szinte le is esett a lóról. Csak Kalhen karja tartotta vissza.

- Csak nem újra ugrani szeretnél?

A lány megrázta a fejét, s szégyenkezve foglalta el újra a helyét.

Kalhen meghúzta a gyeplőt, Zephyrus pedig a fénysugarak felé fordult, egy helyben lebegve.

- Így jobban látszik.

A lány csillogó szemekkel csodálta a látványt. Az alsó réteg felhő még sötét volt, mint egy habzó tenger vize az éjszakában. A felső réteg viszont már egészen színessé vált. Sárga, narancs, rózsaszín, távolabb pedig lila és kék árnyalatok. - Akárcsak egy festmény... - ámuldozott. Mindig is csodálta ezeket a színeket, a napfelkeltéket és a napnyugtákat, a fény játszi mesterműveit. Mert azok voltak. Igazi mesterművek. Minden pillanatban egy újabb és újabb festményt hozva létre. Mert minden pillanat más volt, és változott, és szebb és szebbé vált. A nap egyre feljébb emelkedett a két felhőréteg között. Akárcsak egy tekintélyt parancsoló királyi ékkő a maga aranyozott foglalatában.

- Alattunk még esik az eső. - tette hozzá Kalhen. - De itt fenn minden olyan békés.

Még várt egy kicsit, aztán újra indultak, követve az eredeti irányt.

- Merre megyünk? - bátorkodott megszólalni a lány, látva, hogy távolodnak kelet felől.

- Vissza a házhoz. Ilyen állapotban nem biztos, hogy át tudnád vészelni az Eändryss-ig vezető utat. Mert oda akartál menni, nem?

A lány bólintott és feszülten várta a következő kérdést. De az nem jött.

- Most inkább pihenj. Mikor odaérünk, majd felébresztelek. - és jobban betakarta csupasz lábait a köpenyével. - Remélem kibírja addig.

A lány tovább figyelte az alattuk elterülő felhőtengert, ami egyre világosabbá vált. Ő is már kevésbé fázott. Valahogy biztonságban érezte magát. Aztán lassacskán elaludt.

Álmát esőcseppek zavarták meg. Bágyadtan rázta meg a fejét. Mikor kinyitotta szemeit, már a talajhoz közel repültek, az erdők felett, előttük pedig ott magasodott az az ismerős hegy. Kalhen leszállásra intette szárnyas lovát. A lány nyelt egy nagyot. Valamiért újra félelem fogta el. Reszketett. Testét egészen átjárta a hideg. Még mindig csak Kalhen katona-kabátja és a takaró volt rajta. Eszébe jutott az elmúlt éjszaka. Az elmúlt napok... Az elmúlt hetek...