Skarlát és viridián (írás + javítás alatt)

III/2 - IRIS

Mottó:

„You know, I've always been collected, calm and chill
And you know, I never look for conflict for the thrill
But if I'm feeling someone stepping towards you
Can't describe just what I'm feeling" (29)

- R\OSE

- Lenne még egy kérésem. - fordult felé Madeline. - Vinnél, kérlek, egy kis forró levest Kalhen-nek? Már jó ideje dolgozik, és még nem tudott vacsorázni.

Iris zavartan pillantott félre. „Nem"-et akart mondani. Nem akart menni. Nem akart Kalhen-nek találkozni. Most még nem. Meg aztán ... nem akart kimenni a hidegbe, a hóba ... Egyedül akart lenni, megbújva saját szobájában. Biztonságban... Azonban nemet sem tudta, miként mondjon. Rajta kívül nem igazán volt, aki elvigye. Xophia a gyerekeket altatta még, Lilianne a reggelihez szükséges hozzávalókat készítette elő, Madeline pedig ... közülük ő dolgozott a legtöbbet. S bár arca szokásosan életvidám volt, hangja pedig meleg, azért biztos ő is fáradt volt.

- Nos ... - szólalt meg végül Iris. - ... - Várjunk! De hogyan kellene szembenéznem Kalhen-nel...!?

Újra elöntötte az aggodalom. Jobban is, mint azelőtt. Xophia-nak igaza volt, valóban nem kerülheti el Kalhen-t a végtelenségig, viszont ... félt. Azonban Madeline-t sem akarta visszautasítani... - De félek! - S egy végtelenségnek tűnt ez az egész belső vívódás. Pedig csak néhány hosszabb pillanat lehetett a valóságban. Majd Rubie jutott eszébe, s egy fajta irigység töltötte el. - Én is ... szeretnék olyan bátor lenni, mint ő ...

A vörös zsebkendőből tűrőgetett hattyút vette észre a szeme sarkából, amit „ajándékba" kapott a kislánytól. Ha ajándéknak lehetett-e nevezni egyáltalán. Hisz a kendőt, amiből készült, épp Iris adta neki. Mégis, Rubie akkora örömmel helyezte azt a tenyerébe, mintha egy igazi kincs volna. Ami azt illeti, számára az is volt. Hisz teljes szívét beletette annak elkészítésébe. - Örült, hogy adhatott. - gondolta Iris, s ekkor felvillant benne a felismerés: - Mindent, amim van, ami most körülvesz, Kalhen-nek köszönhetem. Talán semmim sincs, amit igazán a magaménak mondhatok, viszont ... ha abból, amit tőle kaptam, ha legalább egy keveset vissza tudnék adni neki ... bár amennyire képes vagyok... Egy kis aprósággal is ... ha a segítségére válhatnék, akkor ...azt meg akarom tenni. - Valami parányi bátorság-szikra gyúladt meg benne. Nem sok, csak épp annyi, ami elégséges volt ahhoz, hogy „igen"-t mondjon Madeline-nak.

- Köszönöm. - simogatta meg Iris karját. - Én előkészítem az edényt, addig te menj, és vegyél magadra valami vastagabbat. Elég hűvősen fúj még odakinn a szél.

Iris, egy lámpással a kezében, felsietett a szobájába, magával vive Rubie ajándékát is. Mindenképp meg akarta őrizi.

Ez előkellő helyet érdemel. - gondolta, s a könyves szekrény előtt állt meg. A középső, legszembetűnőbb polcára helyezte el a vörös hattyút.

Kecses és szárnyalásra kész. - nézett újból végig rajta, s talán inkább ösztönből, mintsem tudatosan, a vállához érintette kezét. Saját szárnyaira gondolt, amelyeknek még hosszú időre volt szükségük, míg egészen visszanőnek.

Mélázásából az ablak reszketése rázta fel. Vihar dúlt kint. - Ahogyan azon az éjszakán... - Összerezzent, s próbált inkább kabátja után nyúlni. Ekkor viszont a gyertyaláng remegni kezdett. Majd sshh ... eloltódott. Sötét lett. Most már a szobában is. A hó látványa, az üveglapok között átszűrődő téli hideg, és mindezek tetejébe, a rémísztő sötétség újra felkavarta elméjét, az emlékeket, amiket mindenképp szeretett volna elfeledni ... Félt. Érezte, hogy földbe gyökereznek lábai. Valami benne minden erővel vissza akarta őt tartani. Vissza attól, hogy lemenjen, hogy oda ki merészkedjen. - Én erre nem vagyok képes ... - reszketve kuporodott össze az ágya mellett, ahogy az ablakszemek nyikorgása felidézte benne Chase dühvel átitatott arcát, a hideg bilincsek érintését a csuklóján meg a nyakán, valamint a csontig ható fájdalmat, ahogy szeretett bátyja tövestől levágja szárnyait. Belenyillalt a háta. Mintha újra átélte volna az egészet. Füleihez kapta kezeit, és összeszorította szemeit.