Skarlát és viridián (írás + javítás alatt)

II/1.

Mottó:

„There's an infestation in my mind's imagination(...)

This doesn't mean I lost my dream

It's just right now I got a really crazy mind to clean."(15)

- T. J.

A hintó megállt. A semmi közepén.

- Mi történt? - kérdezte a lány.

Kiszálltak, hogy körülnézzenek. Téli fuvallat csapta meg az arcát. Nem értette, hol vannak. Az úttól nem messze fehérbe búrkolózó bozótok takarták el a láthatárt. Lépett néhányat a mély hótakaróban, majd elrettenve torpant meg. Az út melletti völgyben két holttestet vett észre. Felriadt, és utastársára nézett. Nem tudta miért, de valami azt súgta, hogy ő volt az. Majd emberek kezdték el bekeríteni őket. Csendőrök vagy férfiak a közeli faluból? A lány eléjük szaladt, próbálva megmagyarázni a helyzetet. Mégha bűnös is volt, mégis védeni akarta társát. Az viszont, amint esélye akadt, elmenekült. A hintóval együtt. A lány egyedül maradt. Egyedül a semmi közepén, a hidegben, kabát vagy cipő nélkül. Egyedül, több tíz felfegyverzett emberrel szemben, akik őt tartották gyilkosnak. Ekkor viszont ...

Hope verejtékesen riadt fel álmából. Szíve hevesen dobogott. Körülnézett. Még mindig éjjel volt. Összehúzodott hát a takaró alatt, és próbált visszaaludni. Az álom viszont túlságosan is felzaklatta. Dél fele aztán valahogy feltápázkodott, hogy elkészüljön. Barátnőjével kellett találkozzon.

- Hogy vagy? - nyitott ajtót neki Sarah.

- Jól. - felelte ösztönösen. - Köszi még egyszer a segítséget. - terelte el a témát.

- Nem gond. Elhoztad a laptopot?

- Igen.

- Először a programot fogjuk telepíteni, aztán meg jöhet a többi.

- Rendben.

- Amúgy milyen volt eddig a napod? - ült le Sarah az asztal mellé, amelyen már ott volt a saját laptopja a szükséges adatokkal.

- Oh ... nos ... tűrhető... - mondta félszájjal. Majd kissé hangulatot váltott. - Az órákon még mindig könnyen elvesztem a fonalat. De azért igyekszem.

- Na, csak még egy kicsit kell kibírnod. A jövő héten kezdődnek a vizsgáid, nem?

- Iiigen ... sajnos ...

Ez csak az első éve volt az egyetemből, és már most fel akarta adni.

- Nyugi, menni fog. - veregette meg Hope vállát.

- Reméljük ... Még két hónap ... a legrosszabb esetben. Aztán jöhet a nyári szünidő. - Már alíg várta.

- És a csoporttársaiddal hogy egyezel?

- Hmm, elég jól, azt hiszem. Mika-val a minap elmentünk együtt ebédelni kúrzusok után. Kipróbáltunk egy új étkezdét. - mosolyodott el. - Majd neked is meg kell mutassam.

- Rendben. Az jó lenne.

Hope a laptopja képernyőjére nézett, és próbálta kibogozni a kód sorait, amit Sarah épp írt. Mert hamarosan ő is meg kell tudja ezt csinálni, egyedül, vizsga közben. Félt. Nagyon félt. És nem csak ettől a tantárgytól. Úgy érezte, minden szétesik a keze között, és már semmire sem volt képes rendesen koncentrálni. Ha Sarah nem ajánlta volna fel a segítségét, akkor ... nem is tudta, hogy mihez kezdett volna ezzel az egész projekttel. Meg a közeledő vizsgákkal sem.

- Na jó, sikerült kibogoznom a problémát. - mutatott a képernyőre. - Itt nem volt helyesen írva a funkció. - majd kijavította a hibát. - Most már mennie kell. Még egyszer lefuttatom a programot, a biztonság kedvéért. De szerintem most már jó lesz. Kérsz addig valami rágnivalót?

- Hmm ... oke.

Sarah bement a konyhába és egy tányér sós pereccel tért vissza. Hope-ra nézett. Hosszasabban.

- Biztos nincs semmi más baj a vizsgákon kívül?

- Nincs, nyugi. - felelt egy mosollyal. Szokása szerint. Nem igazán szeretett a saját problámáiról beszélni. Még a hozzá közel álló személyeknek sem. - Inkább mesélj te.

- Nos, tudod, hogy az utóbbi alkalomkor említettem, hogy ...

Sarah elkezdett mesélni, Hope pedig örömmel hallgatta. Félig viszont még mindig a saját gondolataiban volt elveszve.

- Mondd csak, mi bánt? - kérdezte Sarah, látva barátnője elmosodott arcát.

Hope sóhajtott egyet, látva, hogy nem rejtheti el teljesen magát.

- Igazából nem nagy ügy, csak ... A reggel volt egy eléggé felkavaró álmom ... Ami nem hagy nyugodni.

- Miről?

- Nos ... Én sem emlékszem teljesen a részletekre. Mármint na, tudod milyenek az álmok, össze-vissza vannak. Semmi értelmük. De a lényeg az, hogy egyszeriben egy havas tájon találtam magam. Emberek vettek körül mindenfelől, mintha el akartak volna fogni engem ... vagy ... nem tudom. A lényeg, hogy ahogy körbevettek, én elkezdtem visszatámadni ... és ... - összeszorította fogait. - ... Nehéz szavakba önteni ... Ijesztő volt. Valami éles tárgy volt a kezemben. Végül pedig ... mind meghaltak ... A saját kezem ... által ... Mármint - váltott hangnemet -, tudom hogy ez csak egy álom volt, semmi különös. Meg tudom, hogy valószínű, hogy túl sok ilyen filmet néztem az utóbbi időben és azért. - húzta el a száját. - De valahogy ... felkavaró volt, hogy a saját szemszögömből pörgött le ez az egész ...

Mintha az egész élveztem volna ... - és épp ez volt a legijesztőbb az egészben.

Milyen szörnyeteg lapult meg benne?

Félt a gondolattól.

Mert tudta a választ. Jól tudta.

Túl jól ismerte önmagát, saját gondolatait, saját érzéketlen, rideg természetét,

~