Skarlát és viridián (írás + javítás alatt)

II/5.

Mottó:

„I'm not free, I asked forgiveness three times
Same amount that I denied, I three-time MVP'd this crime
I'm afraid to tell you who I adore, won't tell you who I'm singing towards
Metaphorically, I'm a whore, and that's denial number four"(2)

- T. J.

Hope elmerengve ücsörgött a vasútállomás padján. Az éneklő kis csapat már elment egy jó ideje. Az idősebb férfi szavait viszont nem tudta kiverni fejéből.

Röhejes. Szóval őket is át tudtam verni, mi? Pedig nem is erőlködtem, és még szóba sem hoztam a témát. Méghogy „Isten gyermeke vagyok". Jó vicc. - De nem nevetett.

Ki is vagyok én valójában? - forgott benne az érzés, mert konkrét gondolatként nem merte megfogalmazni. Nem akarta feltenni a kérdést. Még önmagának sem.

Az a bizonyos, három évvel ezelőtti, szülinapi imája jutott eszébe: „Vedd el az életem." - kaparta akkor naplója utolsó lapjára.

Hosszú ideig az volt az egyik legmeglepőbb és legszebb tapasztalata. Mert az azt követő napon megtudta, hogy Isten teljesítette azt az első kérését, amit lehetetlennek tartott. Sőt, mindezt még azelőtt, hogy ő azt a bizonyos naplóbejegyzést leírta volna. Pedig csak egy apró, gyerekes kívánság volt. És mai napig sem értette, hogy végül miként is jutott kivitelezésre. De akkor az elégséges volt ahhoz, hogy újra visszaadja az életvágyát, hogy újra megpróbáljon kibékülni Istennel és elfogadni áldásait és megbocsátását. Akkor sírt. Elérzékenyülve, hálásan. Nem tudta felfogni, hogyan lehet, hogy Isten mindig tárt karokkal várta őt vissza. Megértően. Bekötözve sebeit. Lelkét. Új erőt és örömöt adva neki.

Most viszont ... abban az emlékben sem tudott erőt vagy ösztönzést találni. Már nem volt képes hinni Istenben. Nem is akart már hinni Benne. Nem akarta, hogy bármi köze is legyen Hozzá. Menekülni akart. De persze, közben továbbra is fenntartani a „minden rendben" álarcot.

Az a bizonyos álom jutott eszébe, a havas tájjal, és a lánnyal, aki észveszejtve kaszabolt le mindenkit maga körül. Kegyetlen volt, és vérszomjas. - Bloodlust.- Nevezte el őt egyszer. A benne lappangó szörnyeteget, az álarc mögötti valóságot, a vérét és elméjét áthálózó gonoszságot.

Az egész csak egy kísérletként kezdődött: „Vajon meddig tudok elmenni Isten nélkül?". Egész életében azzal a tudattal nőtt fel, hogy semmit sem tehet Nélküle. Most pedig itt volt, sokkal magabiztosabban, redszerezettebben, stabilabban, mint bármikor ezelőtt. - Szóval csak lehet Isten nélkül is? - Ez új volt számára. De végleges következtetést még nem mert levonni.

„Létezik-e Isten vagy sem? Nem tudom." - jegyezte le egyszer saját elmefuttatását. - „Minden esetre, még szeretném folytatni a kísérletet. Legalább még egy hétig, hogy lássam, hogyan is reagálnék különböző helyzetekben. Még akkor is, ha tudom, hogy csak egy lépésre vagyok attól, hogy mindent elveszítsek."

Őszintén szólva, érdekesnek találta ezt az egész helyzetet. Bár kissé meg is ijesztette, hogy ennyire nem zavarja az „Isten"-től való eltávolódása.

Persze erről másoknak nem beszélt. Szerette fenntartani a jól ismert álarcát. Merthát könnyebb is volt így.

Végül eltelt az a bizonyos hét. Majd igazából több is. És noha lelki állapota változott, hosszú távon nem igazán javult, sőt...

Egy szombaton történt.

„Idegesítő!" - Jegyezte le később azzal a nappal kapcsolatban. - „ '... a szeretet Istentől van, és mindaz, aki szeret, az Istentől született és ismeri Istent.'" (20) - A reggeli prédikáció alkalmával fészkelődött elméjébe ez a szöveg, és nem hagyta nyugodni. - „Mennyire végtelenül idegesítő! De legalább ezzel rájöttem, hogy min kell még dolgoznom: ha kitörlöm a szeretet utolsó nyomát is a lelkemből, akkor győztem!"

Győzni? Ki? És ki ellen? Csak azt tudta, hogy el akarja hallgattatni azt a hangot, ami benne még hozzá szólt, és visszahívogatta.

És mégis... Épp aznap, újra meg újra elöntötték lelkét az érzések.

Épp késésben volt teendőivel, és már csak öt perc lehetett talán az igehírdetés kezdetéig, amikor észrevette, hogy valaki közbelépett, és befejezte helyette a munkát. Pedig nem az ő dolga lett volna.

Egy kéz, mely váratlanul nyújtott segítséget.

- Köszönöm. - motyogta neki, majd gyorsan távozott, hogy még időben elrejthesse elszabaduló könnyeit. - Miért segített?

Lelke felmelegedett a gesztustól, de hamar megemberelte magát, hogy újra visszavehesse komoly álarcát, és ridegségét.

Később viszont egy idős bácsi önzetlen kedvessége zökkentette ki érzéketlenségéből. A nap végén pedig egy kislány ártatlan mosolya.

És ahogy rájuk gondolt, valahogy nem tudta rávenni magát, hogy bántsa őket. Még elméjében sem.

„Hogy miért? Az az idegesítő, ragaszkodó szeretet miatt, ami sehogy sem akar leszakadni rólam."

A napok teltével viszont Bloodlustnak sikerült újra átvennie az irányítást. Érzéketlenül, önzően, haraggal telve. Gyilkolásra készen. És ahhoz jól értett. Szavakkal, tettekkel, pillantással, vagy épp hallgatással. Ezek pedig sokszor élesebbek voltak a tőrnél. Mert semmi sem érdekelte, senki élete sem. És az érzéseik sem. Csak saját ridegsége. S ahogy újra átkarolta Hope-ot, mintha lelkét is megfagyasztotta volna.