Skarlát és viridián (írás + javítás alatt)

III/3 - HOPE

Mottó:

„I just wanna stay in the sun where I find

I know it's hard sometimes

Pieces of peace in the sun's peace of mind

I know it's hard sometimes (...)

So I'm takin' my time on my ride"(32)

- T.J

- Jó estét kívánok!

- Szia, Hope! - nyitott ajtót örömmel a középkorú nő. - Lépj csak beljebb. Astrid már vár.

- Rendben.

Hope levetette csizmáját, majd bement a szobába. A kislány az asztal mellett ült, nyitott könyvvel és füzettel.

- Szia! Hogy érzed magad? - ült le vele átellenben Hope.

- Köszönöm, jól! Ma épp segítettem mamámnak süteményt készíteni. - mesélte örömmel.

- Oh, az jó! Ügyes vagy! - szerette ilyen életvidámnak látni őt. - A házit sikerült megoldani?

- Nagyjából igen, de egyik feladatot nem igazán értettem, hogyan kell.

- Értem. Akkor lássuk csak, miről is van szó.

Néhány hónapja kezdett el magánórákat tartani Astridnak. Már ha annak lehetett nevezni. Inkább csak segített neki gyakorolni matekből, és elmagyarázni neki egy-két dolgot, amikor szüksége volt rá. Nem érezte magát tanárnőnek - hisz még nem is volt az -, de szeretett segíteni másoknak, és magyarázni is. Szóval ez inkább kellemes időtöltés volt a számára, mintsem munka.

- Így most már érthetőbb?

- Igen, köszönöm.

- Akkor próbáljuk meg a következő alpontot is.

Astrid örömmel bólintott. Kitartó és szorgalmas kislány volt. Hope-ot gyerekkori énjére emlékeztette, amikor még sokkal kíváncsibb és tudásvágyóbb volt. Igaz, hogy az elmúlt hónapokban valamennyire feléledt benne ez az énje, s visszatért a tanulási kedve, de még mindig nem lebegett előtte konkrét életcél vagy vágy - olyan, ami tovább mutatott volna a vizsgákon vagy az egyetem bevégzésén.

Gondolataiból telefonja felvillanása rázta fel: a képernyő alsó felén egy piros meg egy zöld köröcske jelent meg.

Raphail? - nézett meglepetten az ismerős kékes képre. Az elmúlt hét óta nem hallott semmit felőle. De most lezárta a hívást, és megfordította a telefonját, hogy Astridre koncentrálhasson.

- Ezt itt jól oldottam meg? - kérdezte a lány.

- Hmm - átvette a füzetet, hogy ellenőrizze a gyakorlatot. - Nézd csak, itt kifelejtettél egy minuszt.

- Ja, tényleg. - majd kijavította a hibát.

- Most már helyes. - bólintott Hope. - Akkor térjünk rá egy nehezebb típusú gyakorlatra.

- Oo...rendben. - mondta Astrid kiváncsian, de egyben izgatottan is.

Hamar letelt az egy óra, Hope pedig örömmel köszönt el a családtól. Kilépve a házból, hűvös januári est fogadta. A lámpák magányosan világítottak a járda mellett. Vasárnap volt, ilyenkor senki sem járt már az utcán. Hope izgatottan vette elő telefonját, hogy visszahívja kollegáját.