Skarlát és viridián (írás + javítás alatt)

Prológus ✓

Sötétség leple borítja az erdőt. Heves szívverés ritmusa a testében. Borzongás, hideg szellő ölelése, bizonytalan léptek, fenyegető hangok a távolból. Ágreccsenés, levelek susogása, farkasok üvöltése és emberek visszhangja.

Követnek. Menekülnöm kell!

Nekiiramodik, levegő után kapkod. Haját ágak tépik, bőrét tövisek hasítják fel. Rohan. Minden erejéből rohan - az erdő viszont egyre mélyebbé és sűrűbbé válik, lábai botladoznak. Elesik, feláll, elesik, megint feláll, egyre nehezebben, míg már mozdulni sem tud. Próbál erőt venni magán, kinyitva szemeit azonban egy róka bomladozó holtteste tárul elé. Elborzad s rémülten sikolt fel - egy pillanatig csupán, aztán ajkába harap, hogy lecsitítsa magát.

Nem hallhatnak meg!

Elrántja tekintetét, kábultan csúszva hátrébb. Szemeit összeszorítja, körmei saját bőrébe mélyednek, gyötrő sírás fogja el. Reszket, s azt veszi észre, hogy már nem is csak a félelem miatt. Jeges szél mardos csontjaiba. Kinyitja szemeit, s ekkor ézreveszi, hogy ... hóban térdel? Vörös hóban. Kezeire tekint, azok is vérben úsznak. Riadtában ruhájához törli őket, de rájön, hogy az is mocskos már. Összekaparja maradék bátorságát, és körülnéz: emberi holttestek mindenütt, mint valami véres körív. Elméje elhomályosodik, képtelen felfogni a látványt, mégis mintha tudná, hogy mindez az ő műve. Zavart tekintettel bámul maga elé. Körülötte még mindig sötét van. A hó haloványan csillog a hold, felhőktől torzított fénye alatt. A lány mereven térdel tovább a sivár tály közepén. Már reszketni sem reszket. Ajkait hagyja, hogy felvagdossa a dér, szempilláit, hogy behálozza a fagy. Nem mozdul. Mintha várná a véget... ami csak nem akar jönni.

Mennyi idő is telt el? Egy sötét ruhás alak tűnik fel a messzeségben. Alapos léptekkel közeledik. A holttestek köréhez ér, aztán megáll. Figyel. A lányt figyeli, bár arca nem kivehető. Mire gondolhat? A lány is észreveszi érkezését, fejét azonban nem meri felemelni. Érzi az idegen tekintetét magán, és azt is tudja, hogy igazából nem idegen. Nem volt ismerős, és mégis ... ismerte. Valahonnan.

Ropogni kezd a hó. Egy pillanatra megremeg, s ösztönösen a nesz irányába tekint: az ismeretlen alak is leül, olyan kőhajításnyira tőle, szinte vele szemben. Tekintetük találkozik, mire ijedten süti le szemeit. Nyomasztó csend lesz úrrá lelkén. Tudja, hogy nincs mitől félnie, mégis fél - vagy inkább a szégyenérzet az, ami behálozza gondolatait? Önvád, önmarcangolás. Karjába markol, és sírni kezd, nesztelenül. Csupán könnyei árulják el, bár azok is elrejtőznek kusza tincsei mögött. Reményvesztett, szíve mégis ... várna valamire? Valami másra, mint eddig. Valami jóra. Majd hátulról valaki egyből átkarolja. Vékony karok, hófehér bőr, élettelen érintés, hosszú, ezüstös haj. Egyből felismerte őt - Bloodlust - és könnyei elállnak.

A nő a lány füléhez hajol, ajkai hosszúkásak és vékonyak. Mosolya, mint a kígyó.

- Na látod? Ez mind a te műved! Hát nem gyönyörű a vér csillogó, skarlát színe? - hangja pátoszias.

A lány nem szól. Továbbra is némán bámul maga elé.

- Nézd csak őt! - pillant az idegen felé - Még ő sem merészkedik közel hozzád. Csak én maradtam a számodra. Egyedül bennem bízhatsz.

Szorosabbra húzza ölelését, s látva, hogy nem ütközik ellenállásba, fölényesen pillant az idegen felé, mintha azt mondva: „Győztem!". Ő azonban nem veszi le szemeit a lányról. Csak ő érdekeli. Tekintetében határozottság tükröződik, ugyanakkor határtalan nyugalom is.

A nő elégedetlenül ereszti el a lányt, s a holttestek között táncolva folytatja mindúntalan mondókáját.

A lány némán hallgatja. Néha újra megmerészel az idegen felé pillantani, de sosem annyira, hogy tekintetük találkozzon is.