Skarlát és viridián (írás + javítás alatt)

II/0.

Mottó:

„I created this world
To feel some control
Destroy it if I want" (14)

- T. J.

Hope tanácstalanul ült az íróasztal mellett. Állát tenyerébe támasztva nézett ki az előtte levő ablakon. Sötét volt már. Az utcai lámpák magányosan pislákoltak. Néha elhaladt az ablak alatt egy-két járókelő. De azok is inkább későig dolgozó munkások vagy épp nevetgélő diákok voltak. A város megszokott zaja lehallkult. A kocsi-robaj ritkábbá vált, és a szirénák hanga is. Valamennyire. Megnyugtató volt ez az éjji hangulat. Megihlette. Általában. Most viszont nyugodt sem volt, és az ihlet is elkerülte.

A képernyőjére nézett. Újra meg újra elolvasta az utolsó néhány bekezdést. Ujjait a billentyűzetre helyezte, írt valamit, majd kitörölte. Megint írt néhány sort, de azt is kitörölte. Aztán rájött, hogy az utolsó két bekezdés teljesen fölösleges, és kitörölte az egészet.

Hogyan folytassam?

Az íróasztal másik felére nézett. Kicsit kevesebb, mint egy karnyújtásnyira tőle jegyzetfüzetek hevertek. Egy barna, egy türkíz, egy zöld, egy fehér, egy virágos... Igazából zöldből több is volt. Meg rózsaszín is akadt egy, és fekete is. És nem is volt ott az egész. Elvett egyet, a türkízt, s belelapozott. Néhány oldal szamárfüllel volt megjegyezve. Többnyire feketén írt szöveggel volt tele. Kézzel írott, néhol apró elegáns betűkkel, máshol csak épp, hogy olvashatóan. Firkák is akadtak benne. Hope olvasni kezdett egyik oldalról, aztán egy másikról. Ide s tova lapozott, mintha keresett volna valamit. Majd a barna jegyzetfüzetet is kézbevett, ölében tartva az elsőt. Ez már másképp nézett ki. Több színű tinta nyoma is feltűnt a lapjain, meg kisebb nagyobb cetlik voltak beleragasztva, és borítékok is. Az egész jegyzettömb nevetségesen vastag volt, és a sok „adalék" néhol igazán nehezen lapozhatóvá tette. Hope először inkább csak nosztalgikusan nézegette a betűkavalkádot. Elöntötték az emlékek. Néha el is mosolyodott. Elolvasott egy-egy bekezdést, vagy idézetet, mely a cetliken volt. Majd valamiért elérzékenyült, és hosszasabban ugyanott folytatta az olvasást. Egy oldalt, kettőt, hármat. Aztán megállt, és letette a füzetet. Felemelt fejjel lélegzett egy mélyet, aztán újra az ablakra nézett. Kinn, az épületek felett, már láthatóvá vált a hold. Későre járt. Becsukta a szemét, és hátradölt a széken. Gondolkodott. Az olvasottakon, meg mindazon, amit eddig írt.

Egy könyvet már a háta mögött tudott. Egy része benne folytatni akarta a történetet. Úgy érezte, hogy folytatnia kellene, viszont nem igazán volt fogalma, hogy miként. Volt néhány ötlet az elméjében, képek és helyzetek. De semmi konkrét, ami egybekovácsolhatná a darabkákat. Egy gondolattól ihletve aztán rákeresett az első könyv kéziratára, és egyből az epilógushoz görgetett. Sokadjára olvasta már.

"Iris ... A nevem Iris. - felelte egyből a lány, kicsit kihúzva magát." - jutott el a végére.

Valóban olyan lett a befejezés, amilyent szeretett volna: megnyitva egy hosszú út kezdetét. Azt viszont nem tudta kitalálni, hogy merre kellene ezután vezesse ezt az utat. - Ő vezeti-e egyáltalán? - Sóhajtott egyet, majd az órára nézett.

Ebből ma már nem lesz folytatás...

Kikapcsolta gépét, és az asztali lámpát is. Sötétség vette körbe. És csend. Már járókelők és autók is alíg jártak. Cseperegni kezdett az eső. Halk, szelíd cseppekkel, mint egy altató dal. Hope hosszasan hallgatta a takarója alól. Még nem aludt. Bámulta a padlót, az ajtót, a szekrényre ragasztott plakátokat és rajzokat... Gondolatban továbbra is a lehetséges történetszálakon agyalt. Majd a hátára fordult, s a plafont kezdte vizslatni. A hold a felhők közül épp rá sütött, s ahogy a fehér fal visszaverte a sugarait, az egész szoba ezüstös fátyolba burkolózott. Nosztalgikus hangulat fogta el. Eszébe jutott, hogyan is kezdődött ez az egész.