Skarlát és viridián (írás + javítás alatt)

III/0 - HOPE

Mottó:

„I'm just being dramatic, in fact, I'm only at it again
As an addict with a pen, who's addicted to the wind
As it blows me back and forth, mindless, spineless, and pretend
Of course I'll be here again, see you tomorrow, but it's the end of today
End of my ways as a walking denial
My trial was filed as a crazy suicidal head case
But you specialize in dying, you hear me screaming "Father"
And I'm lying here just crying, so wash me with your water"(25)

- T. J.

Lejárt a második év is. Sőt, a nyár nagy része is már.

Hope bágyadtan ült le a kihalt buszmegálló padjára. Rettentő hőség volt. A leaszfaltozott járda még a szandálán keresztül is égette a lábát. Melege volt. És ideges is. - Ez nem lehet igaz! - Átkozódott. Már alapból késésben volt, és erre a busz is a szemei előtt hajtott el. - A következő pedig csak negyedóra múlva, ha itt lesz. - Az utat figyelte, de egy lélek sem járt arra. Még autó is alíg. Mérges volt. Elsősorban önmagára, másodsorban pedig ... mind önmagára. - Pedig a reggel volt egy olyan érzésem, hogy ide kellett volna jöjjek hamarabb. De neem, mert nekem végig kellett járnom minden más áruházat. És végül mind hiába, mert csak itt kaptam meg azt, ami kellett. - Egyre türelmetlenebbé vált. De már kedve sem volt semmihez. Elővette a telefonját, és görgetni kezdte. Inkább, csak hogy teljen az idő. - Ha legalább a kasszánál nem siettem volna el a dolgokat, akkor időben kiértem volna, és akkor a buszt is elérhettem volna. - Sóhajtott egyet. - Így már nem érek el időben az esküvőre. Amiből Sarah biztos gyanút fog majd. És akkor vége az egész meglepetésnek. Minden hiába volt!

Tovább görgetett. Ekkor viszont egy váratlan hír jelent meg a képernyőjén. Valami ledermedt benne. Keze összeszorult, és csak bámult maga elé.

Szóval ez történt ... - tette félre a telefonját. Térdére könyökölt, s hagyta, hogy a nap égesse a tarkóját. Rövid haja előre csúszott, eltakarva arcát. - De nem értem! - fakadt ki belőle. - Akkor miért imádkoztam mindeddig? Pedig biztos voltam benne, hogy... - Próbálta felidézni az eddig történteket, az Istennel való tapasztalatait, az eseményeket, amik egy bizonyos irányba mutattak. Most pedig ... - Mit értettem félre? Vagy ...

Az újévi események után nem sokkal félbeszakította a „kísérletet", rájöve, hogy mennyire közel is merészkedett a tűzhöz. Újra összeszedte és rendezte kapcsolatát Istennel, és úgy érezte, hogy végre a helyes úton jár, hogy végre az Ő akarata szerint cselekszik, és imádkozik is. Most viszont ...

Ámítás volt az egész? Már megint!?

Lassan megérkezett a busz. Hope tett egy rövid kitérőt a lakásához, átöltözni, esküvői ünnepséghez illően. De igazából nem is siette el a dolgokat. - Már úgy is mindegy. - Nézett az órájára. Felvett egy elegánsabb ruhát, majd a tükör felé fordult. A látvány egészen nevetséges volt. Egyáltalán nem illett a benne dúló hangulathoz. De a haja, az valamennyire talált. És jól is állt. Csak úgy egyszerűen, zabolátlanul. Elmosolyodott, majd egyszeriből eszébe jutott, miért is vágta le ... És a jókedv eltűnt az arcáról. Inkább elfordult, s a cipóje után nézett.

Belépve az imaterem udvarára, hallhatta, hogy a program már rég elkezdődött. Felment az emeleti részre, és leült az utolsó sorba. Épp az igehírdetés folyt. Figyelni viszont nem tudott.

A vacsora valamivel jobban telt. A régi ismerősök viszontlátása Hope-ot is jobb kedvre derítette. A vége felé pedig az előkészített meglepetés is megtörtént: a lánykérés. Sarah boldog volt, és ennek Hope is örült.