Skarlát és viridián (írás + javítás alatt)

II/6.

Mottó:

„I know there's someone at the door
They called for help, of this I'm sure
But do I want to say goodbye to all the glowing eyes?
I'm holding on to what I know
And what I know, I must let go(...)

This room is far too dark
For us to stay around
Redemption's not that far
And darkness is going down"(21)

- T. J.

- Elmondanál az újévi ünnepélyen egy verset? - jött hozzá egyszer a szervezéssel foglalkozó hölgy.

- Igen.

Nem volt oka nemet mondani. Átvette hát a papírost a verssel, és bedugta táskája aljába. Csak otthon nyitotta ki, és olvasta el. Szája grimaszba deformálódott.

Utállak. - Kiáltották gondolatai. Isten felé, mint általában. Utálta, amikor újra meg újra érezte, ahogy valami képes megérinteni lelkét. - Miért nem hagysz ridegnek maradni?! Érzéketlennek!

„Közel van a tél." - Olvasta ismét a verset.

„- Már itt is van.

Lábam havat tapos.

A fák, mint szigorú, fehér piramisok

Szikráznak szemeim verő tükrén,

S láthatatlan páncélt csavarnak körém

Hidegből, mert mindig hideg a tél" (22)

A többit viszont nem igazán tudta átérezni. Nem remélt kilépni ebből a rideg állapotból. Nem is akart. És mégis, mikor a vers elszavalására került a sor, mintha minden érzése kiszivárgott volna a sorok között. Minden fájdalma, belső harca. És utálta. Mert tudta, hogy ez a vers nem másoknak szólt, hanem neki. És nem akarta, hogy neki szóljon. És mégis fájdalommal mondta el. Mert legbelül, valami, egy apró ki részecske, még mindig menekülni vágyott ebből a dermesztő, havas tájból.

„Ámen"-t mondva a végén, visszatért helyére. Még egyéb programszámok is következtek. Részben figyelt, részben elmerengélt, részben elöntötte a harag, és azonnal távozni akart, részben pedig az önelégültség és az undor uralkodtak el rajta. Még mindig harcolt. Az a bizonyos hang ellen.

A vers szavaira gondolva, újra eszébe jutott az a bizonyos álom, a téli tájon. Az utóbbi időben gyakran vissztért ahhoz az álomhoz, és újra meg újra elképzelte, más és más részleteket adva hozzá. A lány, Bloodlust, tombolása után, mozdulatlanul feküdt, erőtelenül összerogyva a vérrel áztatott hóban. A hideg egészen átjárta testét és lelkét. És ekkor egy ismeretlen alak jelent meg mögötte. Bloodlust felállt, de ekkor az árny megfagyasztotta őt. Majd ahogy a jégréteg megtört a bőrén, a lány tehetetlenül rogyott össze az így okozott sebek miatt. Most ő volt az, aki vérzett. Érezte a fájdalmat, a hideget ... de nem halt meg. Napokig, hetekig. - Mert Hope újra meg újra elképzelte a jelenetet, de nem tudott tovább lépni ezen a ponton, folytatni szálat. - Az az árny pedig ... Igazából mintha ő lett volna a valódi Bloodlust, az igazi gonosz.

„De ő is én vagyok." - írta egyszer Hope, részletezve álmát. - „Ő az, aki vádol és büntet és azt teszi, hogy a fájdalom csak még jobban fájjon. Aztán eltűnik."

Majd a jelenet megváltozott. És el tudta képzelni, ahogy egy emberi alak, hasonlatos Jézushoz a vérkörbe lép, és átöleli a sebekkel teli lányt, annak ellenére, hogy az teli volt vérrel - a saját és azoknak vérével, akik körülötte feküdtek, élettelenül. Akiket ő ölt meg. Bár úgy tűnt, hogy a holttestek szét is bomlottak már, csupán a skarlát vörös vért hagyva maguk után, amely sehogy sem akart eltűnni. A lány reszketett, de anélkül, hogy érezte volna a hideget. Tehát, amikor eme ember élő teste átkarolta, végre újra képes volt érezni. Meleget érezni.

Jól emlékezett erre az álmára, és az érzésre, amit keltett benne. Egészen valóságosnak tűnt, mintha ő maga is átérezte volna azt a melegséget.

Az újévi program a vége felé közeledett. Néhány személy körbejárta a sorokat. Kosarak voltak a kezükben, bennük pedig könyvjelzőkkel. Hope is választott egyet. Valamiért épp egy sárgát. Miért is? Pedig ki nem állhatta azt a színt. Rajta pedig a következő szöveg állt:

„Az Úr kegyelme az, hogy még nincsen végünk, mivel nem fogyatkozik el az Ő irgalmassága.

Minden reggel meg-megújul; nagy a Te hűséged!" (23)