Skarlát és viridián (írás + javítás alatt)

II/3. Fejezet

Mottó:

„Here I come, come to you in the very clothes
That I killed, killed you in and now I know I'm alone
I walk to you, rain falls from you
Can you wash me, can you drown me?

I wanna be stronger, too long I've sat here undecidedly(...)
Failing miserably, drastically and then I crash dramatically
Into a wall I've hit a hundred times before
And yet I still ignore the dark red blood stains on the floor
And I'm back in front of you, Lord, with the blood on the floor
Is the blood mine or yours? Don't wanna do this anymore

Here I come again to you
Just to show the blood soaked through
Through my bones and all I own
Is there a way for me to grow?"(17)

- T. J.

Hol is kezdődött el ez az egész? Hm, nehéz kérdés... A válasz pedig talán túl komplex is, ahhoz hogy azt most itt ecseteljem. De talán kezdhetem azzal a bizonyos nappal.

Olyan nyolc évvel ezelőtt történt, amikor Hope még csak 17 éves volt. - Még belegondolni is nehéz, hogy mennyi idő telt el azóta! - De vágjunk csak bele.

Egy gyönyörű nyári nap volt. Pontosabban július 18.-a, szombat. Hope izgatottan járt fel-alá. Egy különleges esemény várt rá aznap. Virágoktól színes udvar, zöldellő fű, fehér, hosszú ruha, vendégek köszöntése, képek készítése. És mindez egy örömteli mosollyal.

Esküvő? Hmm, úgy is mondhatjuk.

Hope izgatottan lépett be az imaterembe, ami teli volt emberekkel. Ismerősök, családtagok, barátok, osztálytársak, tanárok. Leült az első sorba. Keze reszketett, és a kezdeti közös éneklés közben alíg tudta visszatartani könnyeit.

El sem hiszem, hogy végre eljött ez a nap!

Már évek óta készült és vágyott erre. Legelőször olyan 14 éves korában született meg benne az a gondolat, hogy szeretne ő is megkeresztelkedni. Jól emlékezett még, milyen volt először nyilvánosan bevallani ezt. Nem érezte egyáltalán érdemesnek magát erre. Hisz jól tudta, hogy egész életében mennyi hibát követett el, hányszor viselkedett önzően és hányszor utasította vissza azt, hogy Istenről halljon, vagy hogy hallgasson Rá. És egy felől most is ugyanúgy érezte magát. Tudta, hogy semmi érdeme nincs arra, hogy itt álljon, fehér ruhában, mintha teljesen tiszta és makulátlan jelleme lenne. A múltját sem törölhette el, a hibáinak következményei megmaradnak, és vannak dolgok, amiket nem fog tudni visszahozni, az időt nem tudja visszaforgatni. És mégis, nyugodtan és hálával telve állt ott, hallgatva ahogy valaki épp imádkozik. Mert volt Valaki, aki megbocsátott neki. Őneki köszönheti ezt a fehér ruhát. És ez elégséges volt az örömhöz.

Leültek. A kórus Hope egyik kedvenc énekét adta elő.

„A vágyakozás szárnyán térek haza, (...)

Keresztednél térdet hajtok,

Te tényleg szerettél. ..."

Majd mindaz jutott eszébe, amit eddig a Bibliájából olvasott. „A sebei árán"... A vérrel írt szerződés, ami szabaddá tesz.

„Gyere haza (...)

Gyere haza, meddig tétovázol még?" (18)

Végre itthon vagyok.

Az igehirdetés után következett a nagy pillanat. Hope, társaival és a lelkésszel együtt letérdelt az összegyűltek előtt imát mondani és áldást kérni erre a döntésre. Majd ezek után rajta állt a sor, hogy belépjen a vízbe, pontosabban az előkészített medencébe.

A lelkész megfogta a kezét és szólt hozzá meg róla néhány szót. Hope-nak újra eszébe jutott a múltja, és mindaz a meg nem érdemelt szeretet, amit eddig és most Istentől kapott. Könnyei újra eleredtek. A lelkész észrevette és várt pár pillanatot, amíg Hope lenyugodott, majd jelezve, hogy kapaszkodjon jól a kezébe, alámerítve a vízbe, megkeresztelte.

Halál. Egy pillanatnyi halál, hogy utána élhess. Igazából. Egy fogadalom, hogy az önzőség meghalt a szívből, hogy most már nem önmagadért élsz. Hanem Istenért.

Igen, egy fajta mennyegzői fogadalom.

És hát milyen egy házasság? Tökéletes, nem?

Hope is ezt hitte... Ezt remélte. Teljes szívéből.