Skarlát és viridián (írás + javítás alatt)

II/2.

Mottó:

„Don't wanna call you in the nighttime

Don't wanna give you all my pieces

Don't wanna hand you all my trouble

Don't wanna give you all my demons

You'll have to watch me struggle

From several rooms away(...)

I'm not the one you know...

I have killed a man and all I know is

I am on the run and go"(16)

- T. J.

Lejárt a két hónap, lejártak a vizsgák, majd lassan lejárt a nyári szünet is. Egy új tanáv kezdődött.

- Amúgy neked hogy telt az első hét? - váltott témát Sarah buszozás közben.

- Elég jól. - felelte Hope. - Kezdek belejönni, és már nem is annyira érthetetlen az egész. Legalább is a matek része. Jaj, képzeld, mi történt az első nap. - kapott az arcához, félig mosolyogva, félig szégyenkezve. - Aznap az utolsó óránk este hattól volt. Labor, gyakorló óra, tudod.

- Igen.

- És ráadásul mind egy fajta infó. - forgatta meg szemeit. - Bementünk, s a tanár el is kezdett magyarázni. Valami új programot mutatott be, amiben meg kellett oldjuk a kitűzött feladatokat. De komolyan mondom, hogy nem értettem semmit. Még azt sem tudtam, hogy hogyan fogjak neki.

- És nem próbáltál megérdezni valakit?

- Öhm ... nem mertem ... Mind úgy tűnt, hogy egyből megértették, szóval furán éreztem magam, meg na ... Nagy részükkel nem is nagyon beszéltem eddig, mert első évben nem voltunk egy csoportban, szóval ... - sóhajtott egyet. - Aztán, kicsit később érkeztek még néhányan, s mivel nem volt elég számítógép, ezért oda kellett szegődjenek valaki mellé. Nekem meg „szerencsém" volt, hogy az utolsó sorban ültem, a legszélén. Képzelheted, hogy bepánikoltam, amikor az egyikük, aki profi szinten művelte a programozást, megkérdezte, ha leülhet-e mellém.

- És mit feleltél?

- Hát ...igen-t mondtam. Most mit mondhattam volna? De komolyan, azt hittem, leharapja a fejem, ha meglátja, hogy két szót nem értek az egészből.

- És?

- Neh, végül jól alakult az egész. - legyintett egyet. - Egyáltalán nem volt előítélő vagy efféle. Közben pedig kiderült, hogy neki is új volt a program, szóval ugyanúgy segítségre szorult. De szerencsére jól egyezett a többiekkel, így rendre meg tudtuk oldani legalább egy részét a feladatoknak.

- Na látod? Örülök, hogy kezdesz összebarátkozni a csoporttársaiddal.

- Ja. Én is. Nem is olyan nagy dolog. Azt hiszem. Az az óra tényleg jól telt.

Új erőbedobással állt hozzá, és az elején rendesen járt az órákra is. De a hetek teltek, s a dolgok lassan kezdtek újra kicsúszni a keze közül. Főleg, ahogy egyre közeledtek a vizsgák.

Délután volt. Hope elmerengve haladt végig a város fő artériáján, figyelve a lassan meggyúló fényeket. Téli szél fújdogált, apró, fehér csillámokat szitálva. A pelyhek megcsillantak, ahogy egy-egy autó elhaladt Hope mellett, majd landolásuk után nem sokkal, életüket vesztették. Eggyé váltak a pocsolyákkal. Hope szeretett gyalog hazamenni. Valahogy megnyugtatta. Pedig az utca, az mindig zajos volt, többé kevésbé. Vagy talán épp ezért. Az elmosodott hangok között jobban hallotta saját gondolkodni.

Néhány napja olvasott valamit, ami megtörte lelkét.

Mindvégig hazugságban éltem? - jutottak újra eszébe aggodalmai. - Csak önmagamat áltattam?! Nem, valóban csak önmagamat áltattam. De akkor miben kellene higyjek ezután? Újra a nulláról kell kezdjem? Már megint? De honnét fogjak neki?

Megrezgett a telefonja.

„Találkozunk ma?" - jelent meg a képernyőjén. Mika-tól jött.

Kinyitotta az aplikációt. Legalább nyolc beszélgetés meg csoport jelent meg, olvasatlan üzenetekkel. Sóhajtott egyet. Ezt az egyet nem halaszthatta el.

„Sajnos ma épp ..." - pötyögtette, majd inkább kitörölte, s újra kezdte. - Ma azt hiszem nem fog menni." - majd hozzátette: - „Sajnálom..."

Sajnálta egyáltalán? Maga sem tudta ... De biztos volt benne, hogy most senkivel sem akart beszélni. Senkivel sem, aki ... Szeme elhomályodott, és örült, hogy sötét volt, mellette pedig csak ismeretlen járókelők haladtak el. Egy siető ember ugye pedig nem áll meg, csak hogy rákérdezzen: „Miért sírsz?". És örült. Mert így nem kellett magyarázatot adnia. Senkinek. Mert ... talán ő maga sem tudta, mit is feleljen, hogyan is magyarázza el, mi van a lelkében ... Mert egy része nem is akart magyarázatot találni, vagy kiutat.

A hetek teltek, s már a téli szünet is megkezdődött. Hope magányosan üldegélt egy vonatállomás várótermében. Egy kirándulásról készült épp hazatérni. Barátai ellentétes irányban laktak, így egy korábbi vonattal távoztak. Neki viszont még várnia kellett pár órát. Amúgy ünnepi hangulat volt. Ez pedig az ott megforduló emberek arcán is meglátszodt, meg a nagy csomagjaik méretéből is kitűnt. - Haza készülnek, szeretteikhez. - gondolta, majd elővett egy füzetet. Barna volt, olyan két harmada még üresen. Gyakran hordta magánál, így a szabad idejében le tudta jegyezni a nap vagy az elmúlt napok történéseit meg saját gondolatait. Szeretett írni. Bárhol és bármikor. A „jelen"-hez érve aztán letette a fekete tintát, és egy ceruzát vett elő. Rajzolni támadt kedve. Bár inkább csak firkált. Mert semmi ihlete sem támadt. Elmosolyodott. Nem is tudta, min jobban: az értelmetlen rajzon, vagy inkább saját ridegségén. Barátaira gondolt. Sikerült mindegyikük elől elrejtenie önmagát. Saját érzéketlenségét.

Mióta néhány hete rájött, hogy mindaz, amit eddig tett talán csak egy színjáték volt; hogy a mosolya, a segítőkészsége csak saját egójának táplálására volt ... hogy mindaz, amiben hitt, talán csak saját elméjének kényelmet nyújtó szüleménye volt ... Azóta ridegség lett úrrá rajta. Racionális gondolkodás, egyben viszont hatalmas üresség is. De legalább a depressziótól és a folytonos önvádtól megszabadult. Ez pedig lenyugtatta, és valamennyire elégedettséggel is töltötte el.

Az ajtó felé nézett. Hat személyt látott belépni a váróterembe. Érdekesen voltak felöltözve, és hangszerek voltak náluk. Két középkorú férfi, a többiek pedig fiatalabbak, olyan tizennégy és huszonhárom évesek között. Úgy tűnt, ők is egy vonatra vártak. Az egyik idősebb közülük leült a padra, és beszédbe elegyedett Hope-al. A lányt nem igazán zavarta. Jó kedvében volt (rideg, álarcos jó kedvében): kedves, nyitott, barátságos. Egy idő után aztán, látva kedélyes beszélgetésüket, egy másik is közülük közbeszólt, majd a többiek is csatlakoztak. Jó hangulat kerekedett. Hope közben megkínálta őket naranccsal. Még a legkisebbek is bátorkodtak venni legalább egy szeletet. Meglepődve néztek rá. Talán furcsa volt számukra Hope viselkedése. Őszintén szólva, ő maga is meglepődött saját magán, és biztos volt benne, hogy a többi ember is a váróteremben furcsán nézett rá. De annyira ez most nem zavarta.

A kimondó megszólalt, ami jelezte, hogy az énekes csapatnak ideje volt indulnia. Jó kedvvel elköszöntek Hope-tól, majd az ajtó felé vették az iránt. Az idősebb férfi visszont még egyszer visszatért a lányhoz, és mosolyogva azt mondta neki:

- Látszik rajtad, hogy Isten gyermeke vagy. - majd kalapot emelve, távozott.

Hope megrökönyödött.

Én? Isten gyermeke?! Hogyan?

Hisz épp Előle menekülök!!