Skarlát és viridián (írás + javítás alatt)

I/11.

Mottó:

„Have you ever heard the outside calling?
Have you ever heard the trees singing their song?
Have you ever tasted the ray of sun
And have you ever held the moon's glow

Why do I feel scared in the morning?
The sun's up and everybody's movin' on (...)

So we need to know that we are going down
To seize our grounds
And everybody here will sing a sound
We once were lost but now we're found"(12)

- R\OSE

Iris mélázva ücsörgött a lépcsőn.

„Akkor majd addig mondom, amíg elhiszed" - visszhangzottak Kalhen szavai elméjében. Szerette volna elhinni őket. El akarta hinni őket. Hogy nincs a terhére, hogy neki is van itt helye, hogy itt maradhat. Mert itt akart maradni. Legalább ... csak még egy kicsit.

Az őszies szellő vörösre festette arcát, ahogy az éjszakába bámult. Majd hirtelen egy meleg érintás rázta fel gondolataiból.

- Megfázhatsz, ha sokáig maradtsz itt kinn. - szólt Madeline, miközben egy takarót terített a lány vállára.

- Kö-köszönöm... - lepődött meg. - Én csak ...

- Szereted a csillagokat? - ült le mellé.

- Ühümm - bólintott Iris. - Öhm ... résztvétem a ... férje miatt. - motyogta szégyenlősen. Még mindig nem igazán tudta, hogyan kellene illedelmesen beszélnie. Főleg nem felnőttekkel.

- Köszönöm. - felelt Madeline, majd ő is az égre emelte szemeit. Nem szólt többet. Valahogy olyan békés volt ez a csend.

A fák halkan susogtak a szél ölelelése alatt. Néhány madár is meg-meg szólalt, a távolban pedig farkasok üvöltése visszhangzott. Az egész környék élettel teli volt. Pedig a levelek lehullásával az ember azt gondolná, hogy minden elhal. Mégis, ezek a hangok mintha reményt hordoztak volna magukban.

- Láttad?! - tört ki Madeline egyből. - A hullócsillagokat!

- Igen! Igen! - felelte a lány is hasonló lelkesedéssel.

- Az év ebben a szakában igen sok látható.

Iris kinnébb lépett az udvarra, hogy teljesebb képet kapjon az égről. Madeline is követte, és megmutatta neki, hogy merre várhatóak a következők.

- Az oroszlánt kell megkeresned. Tudod melyik az?

- Azt hiszem igen... Az? - mutatott kelet felé. A csillagkép kicsivel magasabban volt a fák fölött.

- Igen. Az idén úgy tűnik a tavalyinál is szebb a látvány. - magyarázta csillogó szemekkel. - Megérte kinn maradni ilyen késő estig. - nézett a lányra, majd néhány egyébb csillagképet is elmagyarázott neki.

Iris hosszasan figyelte a nő arcát. Annyira élettel teli és vidám volt. Melegség áradt belőle. - Mint a reggeli nap sugarai. - gondolta. S csodálva őt meg is feledkezett szavaira figyelni. - Vajon ilyen lehetett anya is? - Majd elhessegette ezen gondolatait.

- Hogy tud így mosolyogni? - csúszott ki észrevétlenül Iris ajkán. Madeline egy pillanatra elcsodálkozott a hirtelen kérdésen.

- Mire gondolsz pontosan?

- Kérem, bocsásson meg tiszteletlenségemért. - húzodott vissza.

- „Kérlek" - javította ki mosolyogva. - Amúgy pedig sokan szokták ezt kérdezni tőlem. Szóval nem kell aggódnod. Főleg a temetés után szóltak meg az emberek. Vagy jobban mondva, a hátam mögött beszéltek: „Hogyan tud így nevetgélni?", „Nem látod? Hisz pont olyan, mint egy gyerek", „Az a mosoly túl gyanús. Biztos máris talált magának valaki mást.", „Hmm, szerintem már azelőtt is volt valakije." - sorolta, komikusan imitálva a különböző személyek hangját.