Tavasz

2. fejezet

2.

Dávid lassan fél órája gyűjtötte az erőt, kezében a telefonját szorongatva. Tulajdonképp sok választása nem volt, mint cselekedni, de még egy icipicit próbálta húzni az időt. Odakint már lement a nap, a lámpák fénye beszökött az ablakon, a máskor precízen behúzott sötétítők most a keret mellett lógtak féloldalt. Felborult az élete, így a szokásai is.

Fáradtan megdörzsölte a homlokát, majd mély levegőt vett, és megnyitotta az applikációt. Voltaképp egy ideje egyáltalán nem használta, ha volt valakije, sosem kalandozott mellette. Mivel azonban nem ismerte Ármin más elérhetőségét, belépett a profiljába, és megkereste a fiút. Feloldotta a tiltást, és rögtön üzent neki.

„Szia! Úgy gondolom, valószínűleg a színemet sem akarod látni, de mindenképp beszélnünk kellene nyugodt körülmények között."

Sutának érezte a megfogalmazást, de ennél többre nem futotta jelen lelkiállapotában. Azon is csodálkozott, hogy végigcsinálta a napot különösebb bonyodalom nélkül, bár sokat segített, hogy Ármin fejfájásra hivatkozva a délután jó részét a szobájában töltötte, minél távolabb tőle.

Megértette a fiút. Amikor hónapokkal ezelőtt elküldte, neki is fájt. Hiányzott, heteken keresztül küzdött azzal, hogy talán rossz döntést hozott, de évekkel ezelőtt tett magának egy fogadalmat, nem merte felrúgni soha, senki kedvéért... pláne nem olyasvalakiért, aki feleannyi idős, mint ő. Ezerszer elátkozta már magát, amiért hagyta, hogy Ármin ilyen erősen belopja magát a szívébe. Mivel viszont a fiúnak ő volt az első szerelem, elképzelni sem tudta, min mehet most át.

A tenyerébe temette az arcát. A másodpercek csigalassan teltek, tisztán hallotta a falióra halk kattogását a nappaliból, a hang végtelenül idegesítette. Rövidesen megunta a várakozást, ledobálta a ruháit, és úgy döntött, lezuhanyzik. Addig Ármin talán megnézi az üzenetet, ha még nem tette.

A forró víz ezúttal nem mosta ki a tagjaiból a feszültséget. A gőz beterítette a helyiséget, lassanként ellopta az oxigént, Dávid kénytelen-kelletlen kimászott a kabinból. Törölközés közben megrohanták az emlékek, alig bírta elhessegetni őket. Életében nem érezte még ilyen tanácstalannak magát, pedig tudta, hogy ezt a helyzetet minél előbb, a lehető legkevesebb fájdalom árán kell megoldaniuk.

Mindössze egy telefonszámot kapott válaszként. Legalább fél percig bámulta, mielőtt kimásolta, és tárcsázta volna. A halk búgás az őrületbe kergette, de amint Ármin felvette, a határozottsága nagy része elpárolgott.

– Szervusz.

– Azt hittem, törölted a profilod.

Dávid az ablakhoz sétált, de egy darabig nem felelt. Az igazság kínosabb volt, mint szerette volna.

– Letiltottalak.

– Csodás.

A fiú hangjában olyan erős kiábrándultság rezgett, hogy Dávidban felmerült, ez a szituáció megoldhatatlan. Szinte látta maga előtt az arcát, be sem kellett hunynia hozzá a szemét. Hiába szerette volna rövidre zárni a beszélgetést, ezúttal nem tehette. Sőt, ha annak idején másképp válnak el, talán nem is lenne ennyire nehéz...

– Ez nem igazán telefontéma. Találkoznunk kellene. – Csend honolt a vonalban, meg kellett néznie, nem szakadt-e meg a hívás. – Üljünk be valahová – ajánlotta, amiért kiérdemelt egy gúnyos kacajt.

– Biztos, hogy ennek nem lesz fültanúja – jelentette ki Ármin hidegen, aztán kisvártatva hozzátette: – Még ugyanott laksz?

– Igen.