Tavasz

6. fejezet

6.

– Hát te?

Dávid abszolút nem tudta hová tenni Ármin megjelenését. A fiú órákkal ezelőtt járt nála, akkor úgy tűnt, többé látni sem akarja. A férfi teljesen összezavarodott, pedig már épp tisztulni kezdett benne a káosz, ami benne dúlt.

– Anyám tudja – motyogta Ármin, és arrébb tolta az ajtóból Dávidot, hogy bemehessen mellette. A férfit tetőtől talpig átjárta a sokk, amint felfogta a fiú mondanivalóját.

– Tessék? Honnan?! – nyögte ki döbbenten. Magában sorra vette, mi árulhatta el őket, de túl sok buktatót talált, egyre jobban hatalmába kerítette a pánik. – Te mondtad el neki?

Ármin némán, értetlenül nézett rá, aztán enyhén, szomorkásan elmosolyodott, mintha teljesen tisztában lenne azzal, mi játszódik le benne. Talán így is volt.

– Nem, nem rólunk tud.

A hangsúly mellbe vágta a férfit, az érzés arra késztette, hogy lehajtsa a fejét, és megeméssze a hallottakat. Sokkal nyugodtabban futott neki újra a dolognak.

– Akkor?

– Rákérdezett, tetszel-e.

Dávid nagyot nyelt. Intett Árminnak, hogy folytassa.

– Először azzal kezdte, apa miatt haragszom-e. Amikor mondtam, hogy nem, akkor megkérdezte, az-e a bajom, hogy tetszel.

Ármin olyan gyorsan hadarta el, hogy Dávid alig értette. Aztán a fiú az asztalhoz ment, leroskadt a székre, amin délelőtt is üldögélt, és a kezébe tette az arcát. Dávid épphogy megállította magát, mielőtt hozzá lépett volna, hogy vigasztalón átölelje. Az is megijesztette, hogy egyáltalán megfogalmazódott benne a gondolat, és sejtette, hogy Ármin sem reagált volna túl kellemesen.

– Mit feleltél?

Ármin még jobban összehúzta magát, teljesen a kezei mögé rejtette az arcát. Dávid leült vele szemben, de hiába várt, nem történt semmi.

– Ármin.

– Semmit! – tört ki a fiúból. Végre előbújt a tenyere takarásából, de a tekintete kétségbeesésről árulkodott. – Szó nélkül otthagytam – vallotta be, majd halkan hozzátette: – Ez szerinted is magáért beszélt, ugye? Mármint nyilván eszébe sem jutna az igazság, de... hogy magyarázom ki?

A fiú keze a térdén nyugodott, de Dávidnak egészen addig nem tűnt fel, míg a saját ujjai hozzá nem értek. Ármin megrezzent az érintéstől, de ezúttal nem tért ki, Dávid pedig nem tudott ellenállni a kísértésnek. Le kellett hunynia a szemét, hogy ne kövessen el semmi őrültséget, és ne engedje felszínre azokat az érzéseket, amiket rég eltemetett magában.

– Majd azt hazudod, meglepett – szólalt meg nagy nehezen. Ármin bólintott, ám nem rá figyelt, az ujjaikat nézte, amikor Dávid vissza akarta húzni a kezét, belekapaszkodott. A szájához húzta, csókot lehelt a tenyere belsejére, az arcára simította, mielőtt a szája lejjebb csúszott volna, a csuklóján az erei fölé, óvatosan végigfuttatta a nyelvét a területen. Dávid egyik gyenge pontja, amit ostoba módon felfedett a fiú előtt.

– Ármin! – rivallt rá, mire a fiú megilletődve engedte el. Dávid felpattant, elhátrált, több kísérletet tett rá, hogy megnyugodjon, a hangja azonban még mindig remegett, amikor megszólalt. – A francba! – suttogta. Felszínre engedte benne tomboló indulatokat, Árminra zúdította őket. – Elment az eszed?! Megőrjítesz, kell ez nekünk?

A fiú sebzett tekintete józanította ki. Tett két, hosszú kört a konyhában, már amennyire a négyzetméterek engedték, mielőtt újra nekifutott.