Tavasz

14. fejezet

14.

– Azt hittem, sosem érsz ide.

Dávid a falhoz simult, vagyis igazság szerint Ármin nyomta a felületnek, olyan hévvel esett neki, hogy a férfit alig tartották meg a lábai. Nem mintha tiltakozott volna, meg sem fordult a fejében ilyen butaság.

– Csak nem hiányoltál?

– Van még ilyen hülye kérdésed? – szökött ki Dávid száján pontosan abban a pillanatban, amikor Ármin még erősebben összepréselte a testüket. A fiú felkacagott, majd a nyakára hajolt, Dávid reszketeg lélegzetet vett, ahogy a fiú nyelve a bőrén kalandozott. Az ujjai pedig a kigombolatlan nadrág mélyén, ami csak fokozta a szorítást. Ármin ma kegyetlen hangulatban volt, ami az édes kínzást illeti.

– Akad – nevetett a fiú, a lehelete borzongatta a férfit. – Mit szeretnél?

Dávid nem felelt azonnal. A lehetőségek átszáguldottak az elméjén, végigperzselte már a gondolatuk is. Ármin halkan kuncogva zárta a fogát a nyakára.

– Hm?

– Bármit – lihegte a férfi. Ármin hajába túrt, közelebb húzta magához. Voltaképp követelőzhetett volna, de érezte, hogy most a fiú irányít, és meg akarta várni, mi sül ki belőle.

– Tegnap visszautasítottál valamit, amit nem szokásod – susogta Ármin, és ezúttal Dávid fülcimpájára harapott rá. A férfi nem a fájdalomtól látott csillagokat a csukott szemhéja mögött.

– Mit?

– A számat – nevetett Ármin, Dávid pedig teljes testében megremegett. A fiú enyhén elhúzódott tőle. – Most kéred? – Dávid úgy bámult rá, hogy válaszolnia sem kellett, mert Ármin elvigyorodott. – Miért imádod ennyire?

– Nem egyértelmű? – kérdezett vissza Dávid, de Ármin válaszra várt, így frusztráltan próbálta megfogalmazni. – Sokáig csak ennyit engedtem meg magamnak, szóval hamar rászoktam. Én viszont még mindig nem vagyok olyan jó benne így évek után sem, mint amennyire te lettél... nem is tudom... három hét alatt? Volt annyi?

A férfi ujjbegyei végigsimították Ármin alsó ajkát. A vágy ott rezgett köztük, szinte már fájó intenzitással, mintha perzselte volna a levegőt is. Ármin kidugta a nyelvét, végigsimított a férfi ujjain, mielőtt beszívta volna őket. Dávid felhördült.

– Ármin!

A fiú most már leplezetlenül, jókedvűen nevetett, de letérdelt a férfi elé, és végre kigombolta a nadrágját. A nyelvét ezúttal a kibukkanó férfiasságon futtatta végig, de érezhetően a férfi önuralmára tört, mert ennél többet nem tett.

– Ármin!

A fiú mintha csak erre várt volna, Dávid ujjai pedig a hajszálai közé vegyültek. Általában engedte, hogy Ármin egy kicsit játsszon, most viszont túlságosan felajzották az elmúlt percek. A csípője aprót mozdult, és amikor nem ütközött ellenállásba, egyre vadabbá vált. Ármin úgyis mindig jelezte, ha sok, így nyugodtan elengedhette magát. A fiú ujjai időközben a combját simították, majd egy óvatlan pillanatban belémélyesztette a körmeit, Dávid körül pedig felrobbant a világ.

– Úristen – nyögte.

Ármin hamarosan újra felegyenesedett, a füléhez hajolt.

– Túl rég?

– Nagyon rég... – felelte a férfi automatikusan, még mindig az öntudatának darabkáit illesztgetve. Ármin következő kérdésére abszolút nem készült fel.