Tavasz

20. fejezet

20.

Dávid húzta az időt. Átcserélte az ágyneműt, elpakolt maguk után. Éjjel forgószélként érkeztek haza, az emlékezés még mindig forralta a vérét, a kupit viszont nem bírta elviselni, ami ezzel járt. A ruháit szanaszét találta meg, a komódról levertek mindent, ami rajta szokott lenni. Örült neki, hogy semmi törékeny nem látta kárát a szenvedélyüknek. Mióta újra összejöttek, Ármin sokkal jobban kimutatta az érzelmeit, sőt gátlások nélkül csábította el újra és újra, a lehető legkülönfélébb módokon. A hajnali játék egyszerűen nem ment ki Dávid fejéből, talán még soha senki sem húzta fel ennyire, mióta szexuálisan aktív életet él. Ármin mindig ösztönösen értett hozzá, amióta viszont mert is hatni rá, Dávid biztosra vette, hogy végleg elveszett.

Mire végzett, eltelt néhány óra. A fiú azóta nem írt rá, így csak reménykedhetett benne, hogy Csillával nem vesztek össze. Attól tartott azonban, hogy mivel Ármin mindent magába zár, talán erről sem beszélne neki, de még nem merte faggatni, hátha megzavarja őket. Így viszont nem tudott mit kezdeni magával, szóval úgy döntött, tényleg telefonál egyet.

Szilvivel anno az egyetemen lettek jóban. Egy társaságba keveredtek, habzsolták az életet, és mivel egyikük sem vetette meg egyik nemet sem, hamar megtalálták a közös hangot. Azóta akadtak távolságtartóbb évek, de valahogy mindig egymáshoz fordultak végül, Dávid ezúttal is erre készült.

– Biztos vagyok benne, hogy rosszul láttam a nevet a kijelzőn!

– Haha – válaszolt Dávid a poénos fogadtatásra. – Én is örülök, hogy hallom a hangod!

– Belesikíthatok örömömben a füledbe, ha arra vágysz!

Dávid szinte hallotta a nő vigyorát, látnia sem kellett hozzá. Folyton szívták egymás vérét, most is erre számított, egyből jobbkedve lett tőle, bár alapból sem volt gond a hangulatával. Nem, azok után, ahogy Ármin tegnap többszörösen levette a lábáról, csakis kielégült lehetett és boldog, pont ezt akarta megosztani valakivel. Hogy boldog, talán életében először.

– Akkor esküszöm, hogy visszakapod.

– Ezt egyszer már muszájból is megcsinálom – vágta rá nevetve Szilvi. – Na, mesélj! Hogy vagy?

Dávid hirtelen elveszítette a lendületet. Szorította a készüléket a kezében, kereste a szavakat, de úgy érezte, cserben hagyták. Panaszkodni mindig azonnal sikerült, nem értette, ez miért lett hirtelen nehéz.

– Minden rendben?

Szilvi hangjából eltűnt a játékosság, roppant komolyan csengett, Dávid észbe kapott tőle.

– Minden a legnagyobb rendben – felelte, majd mély levegőt vett, és belefogott a mesélésbe. – Több mint rendben. Van valakim.

– Nocsak, nocsak!

Érezte, hogy Szilvi megkönnyebbült. Fordított helyzetben valószínűleg ő is frászt kapott volna.

– Még elég friss, ráadásul újrakezdés, rengeteg problémával, de... boldog vagyok, hogy velem van – ismerte el. A vonal végén azonban csend honolt, mielőtt Szilvi óvatosan újra megszólalt.

– Milyen problémákkal? És milyen újrakezdés? Most vagy nagyon alaposan lemaradtam...

– Nem, sosem meséltem róla – vágott közbe Dávid, enyhén szégyenkezve. Persze Szilvi tudta, hogy kalandozik, de a férfiakról mindig csak annyit mondott, hogy vannak az életében. Fiatalabb korában ennél közlékenyebben, de a lényegen ez nem változtatott. Soha nem vett komolyan egyetlen férfit sem.