Tavasz

19. fejezet

Ármin enyhén kótyagosan ébredt. Bár Dávid sosem hagyta, hogy kiüsse magát, azt azért érezte, hogy megszaladt nála az alkohol, valószínűleg azért, mert a férfi is jobban elengedte az estét. Nem volt vészes a dolog, egészen addig, míg eszébe nem jutott, mit művelt, miután hazaérkeztek. A kezébe temette az arcát, és halkan káromkodott.

– Mi a baj?

Megugrott ijedtében Dávid álmos hangját hallva. A férfi értetlenül ráncolta a homlokát, Ármin pedig kínjában elmosolyodott.

– Megérkeztek az emlékképek tegnapról – ismerte el. Dávidon látszott, hogy ő még valahol messze jár, egyáltalán nem éber, a fiú pedig pontosan elkapta a pillanatot, amikor a férfinak leesett, mire gondol. Olyan széles vigyorral ajándékozta meg, amit Ármin nagyon ritkán látott tőle.

– Meglehetősen ébresztő még felidézni is őket – felelte Dávid, és amikor Ármin követte a tekintetét, felnevetett.

– Nem fárasztottalak ki eléggé? – incselkedett, a keze pedig bekúszott a paplan alá, hogy biztosan megtudja, ugyanarra gondoltak-e. Dávid magához húzta, hosszan megcsókolta, közben mégis leseperte az érintését.

– Ami azt illeti, egy kicsit, de nem vészesen. Egy ilyen éj után nekem viszont szükségem van egy kávéra, mielőtt bármi mást csinálnék – magyarázkodott, miközben felkelt az ágyból. A meztelensége ismét felidézte Árminban, mit műveltek egymással majdnem reggelig. Nagyon szusszant, mielőtt rávette magát, hogy kövesse a férfi példáját, és végre elhagyja az ágyat.

– Van valami terved mára? – érdeklődött. Leült a konyhában, figyelte, ahogy Dávid kávét készít, majd az egyik bögrét felé nyújtja. A férfi elgondolkodónak tűnt.

– Tőled függ, de mivel azt mondtad, hamar haza kell menned, szerintem felhívom egy régi barátomat.

Ármin megborzongott. Eddig igyekezett jó messzire száműzni a tudatában, hogy ma még vár rá egy valószínűleg kellemetlen beszélgetés az anyjával. Remélte, hogy Geri túldramatizálta a helyzetet, csakhogy nem volt rá jellemző. Elhessegette magától a félelmeit.

– Sosem beszélsz a barátaidról – jegyezte meg, mire Dávid vállat vont. A férfi a konyhapultnak támaszkodott, némán kortyolta a kávéját egy darabig. Ármin valamiféle furcsa melankóliát fedezett fel az arcán.

– Mert már nem nagyon vannak. Úgy értem, itthonról dolgozom, maximum bulizni járok el, olyankor össze szoktunk néha-néha futni, de ennyi. Kissé magamnak való lettem.

– Miért? – faggatózott tovább Ármin, bízva abban, hogy nem veti el a sulykot. Dávid azonban nyugodtnak látszott, egyáltalán nem tűnt úgy, hogy neheztelne. Ármin arra gondolt, régebben mennyivel gyorsabban lerázta, ha a magánéletére terelődött a téma. Igaz, akkor ő nem volt hivatalosan a része, mint most.

– Fogalmam sincs, egyszerűen így alakult. A legtöbbjük párkapcsolatban él, néha én is, elengedtük egymást.

– Be szoktad nekik mutatni a... barátnőid?

Árminnak nagyon nehezére esett kiejteni az utolsó szót. Dávid elkomorodott, de ismét készségesen, türelmesen válaszolt.

– Az elmúlt pár évben nem mutattam be nekik senkit. Azt hiszem, ez sokat elárul a szerelmi életemről.

– Mi a rekordod?

Ármin igyekezett kihasználni a férfi közlékenységét. Kicsit zavarta, hogy ennyire nem ismeri. A szívét, a reakcióit, a lelkesedését igen, a múltja azonban sötét folt volt számára, és annyira szerette volna, ha ez megváltozik.