Tavasz

4. fejezet

4.

Az egész rettentő kínos volt. Miután beengedte Ármint, csak álltak csendben, egymással szemben. Ő kerülte a fiú tekintetét, de amikor végre összeszedte a bátorságát, és felnézett, rájött, hogy Ármin ugyanúgy a padlót bámulja. Ettől még inkább rosszul érezte magát. Eszébe jutott, amikor a fiú utoljára nála járt, és ő akkor nyilvánvalóan összetört valamit benne. Sőt, talán mindkettőjükben.

– Szóval... – kezdett bele, de a lendület nem igazán vitte előre, úgy kellett erőltetnie a folytatást. – Nem nagyon van ötletem, hogyan lehetne jól kijönni ebből a lehetetlen helyzetből.

Ármin felpillantott rá. Az arca annyi mindent tükrözött egyszerre, hogy Dávid képtelen volt olvasni benne, rákérdezni pedig nem mert. A fiú végül vállat vont, de Dávid sejtette, hogy a lazaság csupán megjátszott. Ismerte már Ármint annyira, hogy tudja, mennyire lelkis, és nem hitte, hogy ez pár hónap alatt megváltozott volna.

– Mit vársz tőlem, én oldjam meg?

Ármin szavaiban él lapult, Dávid majdnem felszisszent, mintha megvágták volna. Sosem értette, hogy képes a fiú egy-egy aprósággal ilyen hatást elérni nála.

– Nem mondtam ilyet.

– Körülbelül ez volt az értelme. Ha tőlem várod a válaszokat, akkor ki kell ábrándítsalak.

Dávid bólintott. Engedte, hogy a csend újra hosszúra nyúljon köztük, Ármin ingerült sóhaja döbbentette rá, hogy minél tovább húzzák a beszélgetést, annál rosszabb lesz. A következő mondat hamarabb csúszott ki a száján, mintsem átgondolta volna.

– Szakítsak vele?

Ármin testtartása megváltozott, Dávid már ebből érezte, mekkorát hibázott. A fiúról messziről látszott, hogy mennyire dühbe gurult, de amikor kitört a vihar, Dávid igyekezett kicsire összehúzni magát.

– Mekkora szemét vagy, hogy ezt megkérdezted! Komolyan nekem kellene dönteni?!

– Ne haragudj! – vágta rá Dávid, mielőtt Ármin a mondat végére ért volna. A fiú aprót nevetett, majd kifújta magát, és úgy bámult rá, mintha nem hinné el, amit mondott. Hirtelen Dávid sem értette saját magát. – Sajnálom, nem így akartam – tette hozzá, bár fogalma sem volt, javít-e ez bármit. Ármin anélkül, hogy hellyel kínálta volna, leült az asztalnál, és rátámaszkodva az asztallapot bámulta. Dávid hirtelen mintha visszacsöppent volna egy korábbi időpontra, arra a pillanatra, amikor elküldte őt.

– Eszembe sem jutott volna, hogy így bukkansz fel ismét – szólalt meg a fiú, nyilvánvalóvá téve, hogy ugyanarra gondolnak. – Már kezdtem túljutni rajtad. – A tekintete megtalálta Dávidét. – Igen, tudom, hogy azt ígértem, nem veszem komolyan. Talán így lett volna, ha... – Ármin elakadt, elnyomott egy mosolyt, ami minden vidámságot nélkülözött. – Ha mondjuk nem úgy viselkedsz, hogy komolyan vegyem.

Dávid úgy érezte, mintha mellbe vágná a vád. Nem tudott semmit felhozni mentségére, hiszen a fiúnak igaza volt. Pont attól ijedt meg, hogy egy idő után várta a találkozásokat, hiányolta Ármint, ha pár napig nem láthatta, és amikor már majdnem arra vetemedett, hogy elkérje a számát, megrettent.

– Sajnálom – ismételte magát, de ennél többre nem futotta. Ármin teljesen nyilvánvalóan nem elégedett meg a válasszal, a dühösen összepréselt szája legalábbis erről árulkodott.

– Legalább... – Ármin megint elakadt, de ez nagyon bosszanthatta, mert amikor újult erővel nekifutott a mondatnak, ismét mérgesnek tűnt. – Jól szórakoztál, hm? Az voltam? Szórakozás? Vagy legalább éreztél valamit, akár halványan, irántam?