Tavasz

3. fejezet

3.

Ármin alig aludt. Egész éjjel fel-felriadt, az álmai morbid játékokat játszottak vele, és ő minden egyes ébredéssel fáradtabbnak érezte magát. Az összes Dáviddal kapcsolatos élménye összekeveredett, háborgó masszaként hömpölygött benne, a pihenés minden formájától megfosztva ezzel. Végül beletörődve nyitotta ki a szemét, dugta ki a lábát a takaró alól, és kelt fel. Az ágyán ücsörögve érte a napfelkelte, némán csodálta a fénybe burkolózó világot. Teljesen elhúzta a függönyt, kinyitotta az ablakot, és kimászott a párkányra. A tetőtérben lakott, a szülei mintha előre gyanították volna, hogy ilyen hajmeresztő mutatványokra vetemedik majd idővel, megerősített szerkezettel oldották meg a cserepek rögzítését. Bár Ármin már leszokott arról, hogy éjjelente odafent mászkáljon, nem egyszer kapták rajta pár éve hasonló ámokfutáson. Szerencséjére az egyensúlyérzéke is kitűnőnek bizonyult.

A hűvös levegő felborzolta a szőrszálakat a karján és a lábán, libabőrrel vonta be a bőrét, mégis élvezte a hajnali enyhe szellőt. A csend körülvette, láthatatlan takaróként terült rá, belőle azonban hiányzott a nyugalomnak még a szikrája is. Kósza ötlete sem akadt, hogy mégis miként oldhatná meg a helyzetet, amibe akaratán kívül keveredett.

Haragudni akart. Sokkal könnyebb lett volna, ha dühös lehet valakire, kiabálhat vele, rázúdíthatja annak a rengeteg érzelemnek a töredékét, ami tombolt benne. Gyűlölni akarta Dávidot, bár az már hónapokkal azelőtt sem ment, még akkor sem, amikor a férfi egyszerűen közölte vele, hogy befejezik. Ármin hiába bizonygatta az elején, hogy nem vesz komolyan semmit, ami kettejük között történik, addigra olyan erősen beleszeretett a férfiba, hogy úgy érezte, ezzel az egyszerű szóval kitépte a szívét. Egyetlen, apró kísérletet tett csak, hogy jobb belátásra bírja Dávidot, sikertelenül. Így hát azt tette, amit a férfi kért tőle, és soha többé nem kereste. Egy darabig őszintén hitt benne, hogy Dávid meggondolja magát, de ahogy több idő telt el, úgy hamvadt el benne a remény, üres, kongó mederré változtatva a lelkét.

Most felszakadt a seb. Persze tudta ő, hogy sosem gyógyult be, csak épp eszébe sem jutott, hogy bármilyen módon feltépik. Az igazság váratlan, aljas módon támadt rá, lesből, a védekezés minden formájától megfosztva őt. Mégsem volt kire haragudni, és ettől volt olyan átkozottul rossz.

Egészen addig kint üldögélt, míg a ház ébredni nem kezdett. Az anyja mindig korán kelt, még hétvégén is, bár Ármin sem mondhatta magát túlságosan lustulós típusnak. Nem vágyott a találkozásra Csillával, pedig sejtette, hogy elkerülhetetlen. Éppen ezért könnyebbült meg annyira, amikor látta, hogy a nő beül az autóba, és elhajt. Ármin akaratlanul is azért fohászkodott, nehogy Dávidnál fusson össze vele később, bár remélte, a férfinak lenne annyi esze, hogy figyelmeztesse.

Most, hogy már képes volt kicsit higgadtabban szemlélni a dolgokat, visszaidézte a délutáni eseményeket. Dávid pontosan olyan döbbentnek tűnt, mint ő, úgyhogy biztosra vette, hogy a férfit szintén villámcsapásként érte a találkozás. Az mondjuk érdekelte volna, vajon beszélgettek-e Csillával, mert bár az anyja nem szokott idegeneket letámadni családi fotókkal, valahogy nem akarta elhinni, hogy egyetlen kép sem került elő a gyerekekről. Négy hónap alatt elképzelhetetlennek tartotta, hogy ne derüljön ki Dávid számára, hogy az ő anyjával jár.

Átöltözött, és lerobogott a konyhába. Ahogy várta, odalent cetli fogadta a konyhapulton. Az anyja gyöngybetűi kisgyerekként mindig elvarázsolták, most azonban még azok is taszították. Ha belegondolt, hogy a kéz, amely a sorokat írta, kit érintett előtte...

Ármin gyomra felkavarodott. A hűtőhöz lépett, kivette az ásványvizet, és bár máskor nem csinált ilyet, ezúttal beleivott a flakonba. Aztán álldogált a helyiség közepén, és azon morfondírozott, mit kezdjen magával. A megoldás varázsütésre jött.