Tavasz

10. fejezet

10.

Dávid gyűlölt szakítani. Talán nevetségesen hangzik, de jobb szerette, ha ő került lapátra. Általában nem is viselte meg a dolog, hamar továbblépett, amikor viszont neki kellett befejezni a kapcsolatot, utána mindig rosszul érezte magát. Ez a helyzet jelenleg halmozottan volt érvényes, mert Csillával tényleg jól működött volna, talán még el is felejtette volna Ármint. Arra gondolt, a sors végtelenül kegyetlen vele. Sőt, velük, mert tudta, hogy a fiúnak is felszakadtak a sebei.

– Megleptél.

Csilla jó néhány másodpercig döbbenten ücsörgött, mire meg bírt szólalni. Az arca leginkább bosszúságot tükrözött az értetlenség mellett, és Dávid remélte, hogy így lesz. A sírást általában ő viselte rosszul.

– Sajnálom.

Csilla mély lélegzetet vett, majd lassan kifújta, mielőtt hitetlenkedve elnevette magát.

– Semmi jelét nem adtad. Jó, talán pár napja másképp viselkedsz, de azt hittem, sokkolt a család, és pánikolsz.

Dávid megrázta a fejét. A kávéjába kortyolt, mert ennél többet nem szeretett volna mondani, ám Csilla várt valamire, értelmes magyarázatra. Szerencsére Dávid készült.

– A gyerekekkel nincs gond. Aranyosak, jól neveltek.

– Akkor?

– Nem érzem rá késznek magam, hogy akár minimálisan is valaki pótszülője legyek.

Dávid remélte, hogy nem árulta el magát a hangsúllyal. A pótszülőséggel nem lett volna baja, de Árminé? Esélytelen.

Gyorsan folytatta, mielőtt Csilla felocsúdhatna.

– Tudom, azt mondtam, nem gond. Csak épp más tényleg belecsöppenni. Megértem, ha csalódott vagy, sőt mérges.

Csilla keresztbe fonta a karját a mellkasa előtt, és ránézett. A tekintete puhatolódzó volt, Dávid viszont ennyivel le akarta tudni, így semmi mást nem szólt. Csilla végül megunta a csendet.

– Jó, értem. Köszönöm az őszinteségedet, bár most nem tudok mit kezdeni vele.

Dávid hátradőlt a széken. Figyelte, ahogy Csilla felkel, és magára hagyja, és áldotta magát, amiért egy kis kávézót választott. A lakásban nem találta biztonságosnak, úgy érezte volna, sarokba van szorítva. A semleges helyszín általában bejött.

Sokáig üldögélt még. Gondolkodott, megüzenje-e Árminak, mi történt, hogy fel tudjon készülni rá. Vagy akár fel is hívhatná, még utoljára hallhatná a hangját. Dávid hatalmasat sóhajtott. Nem bírta ki.

A fiú néhány csörgés után felvette.

– Igen? – kérdezte türelmetlenül, Dávid pedig rögtön megbánta, amiért nem az üzenetet választotta.

– Szakítottunk.

Másodpercekig csend honolt a vonal végén. Aztán Ármin beleszuszogott, Dávid innen tudta, hogy nem tette le.

– Hogy viselte?

– Csendesen – felelte Dávid.

– Értem. – Újabb némaság. – Akkor... szia!

Dávid várta, hogy megszakad a hívás, de nem történt meg. Ő sem bírta letenni, a másodpercek viszont kíméletlenül peregtek. Valamit mondania kellett, mielőtt megőrül.

– Annyira sajnálom – suttogta, és komolyan gondolta. Csak azt nem tudta, pontosan miért kér bocsánatot. Mindenért, talán. A telefon elnémult.