Tavasz

9. fejezet

9.

Ármin a fehér asztalterítőre került habot figyelte. Az anyja csokoládétortát kapott, rengeteg krémmel és tejszínhabbal a tetején, a szeleteléskor azonban a tányér mellé esett egy kis darab. Ármin erre a fehérségre koncentrált, hogy elnyomja belül és kívül is a zajt.

Boldog, ünneplő család képét keltették, neki azonban felfordult a gyomra, amikor Dávid puszit adott Csilla szájára. A férfi rögtön utána ránézett, bűnbánóan, és bár Ármin biztosra vette, hogy az egész csak színészkedés, utálta. Magával együtt, amiért épp az anyja boldogságának útjában áll, pedig a lelke mélyén tudta, hogy Csillának sokkal jobb lesz Dávid nélkül. A férfi nem lehetett volna úgy az igazi társa, hogy saját magát ilyen mélyen elnyomja.

Megpiszkálta a villával a tortát, bár alig csúszott le a falat a torkán. Percek óta fel sem pillantott, nagyjából azóta, hogy átadták az ajándékokat, és enni kezdtek. Igyekezett teljesen elhatárolni magát mindentől, kivonta magát a társalgásból, a szerencse pedig ezúttal mellé szegődött: senkinek fel sem tűnt, mennyire szótlan. A keserűség azonban belopódzott az egész lényébe, megfestette mérgével a pillanatot, a nyelvére is ráköltözött, hányingerrel küzdött. Mély lélegzetet vett, hogy kitisztítsa magából, hasztalan. Az idő olyan lassan telt, mintha valaki erős ragaccsal kente volna le, és beragadt volna a másodpercmutató. Ármin ingerültsége nőttön nőtt, kitörni készen, ezt azonban nem engedhette.

– Hagyd csak, majd én! A szülinapos csak jól érzi magát.

Kapott az alkalmon, hogy elpakolhat, és közben a konyha magányába és csendességébe bújhat. Kiskorában imádta a mosogatást, bár mindenki azzal cukkolta, hogy rajta kívül egy teremtett lélek sincs, akinek ilyen perverziója lenne. Őt viszont megnyugtatta a langyos víz és a kezén elterülő hab. Kifejezetten utálta, amikor az anyja vett egy mosogatógépet. Most viszont lekötötte, hogy megtöltse a gép belsejét, ráadásul addig is békén hagyták.

– Ezt hova tegyem?

Ármin olyan hirtelen méreggel egyenesedett fel, hogy majdnem kicsúszott a kezéből a tányér.

– Ahova akarod! – vetette oda Dávidnak, de hiába várt, a férfi nem mozdult, csak bámult rá meredten, míg meg nem unta. Hozzá sétált, kivette a kezéből a poharakat, és visszaegyensúlyozott velük a konyhapulthoz.

– Már nem kell sokáig kibírnod.

– Szerencsére – válaszolta Ármin mogorván, továbbra is a hátát mutatva. Így legalább Dávid nem láthatta az arcát, mert őt végtelen bosszantotta, hogy az ajka megremeg. Mire megfordult, egyedül maradt a helyiségben, ettől azonban még rosszabb lett. Az ajtó ismét kinyílt, ő pedig olyan méreggel pördült meg, amelyet még sosem érzett. Geri megtorpant, kicsit hátrált, amikor ezt észrevette.

– Oké, már meghaltam – emelte fel a kezét, enyhe mosollyal, mire Ármin hangosan szusszantott. Nem értékelte a poént. – Gyere, kimentettelek. Húzzunk fel a szobádba! – ajánlotta Geri, Ármin pedig legyőzötten bólintott. Becsapta a mosogatógép ajtaját, a benne lévő poharak hangos csilingeléssel koccantak össze, őt azonban azt sem érdekelte volna, ha ripityára törnek. Legalább hasonlítanának hozzá...

Eredetileg pillantásra sem akarta méltatni többé Dávidot, a lépcső felé menet mégis megtorpant. A tekintetük találkozott, összefonódott, Árminnak erőnek erejével kellett eltépnie a láthatatlan köteléket.

– Ne mondj semmit! – szólt rá Gerire, amikor a fiú ki akarta nyitni a száját. Az unokatestvérét azonban ez nem akadályozta meg abban, hogy megossza vele, amit gondol.